Judit hangja továbbra is higgadt maradt, de a szavai súlyosan koppantak a levegőben:
— A bíróság azt is mérlegelni fogja, hogy a férje mennyire áll az édesanyja befolyása alatt, és hogy esetleg részt vesz-e kétes ügyletekben.
Nóra vasárnap este érkezett haza. Márk az előszobában várta, arca kifejezéstelen volt, akár egy maszk.
— Merre jártál? — kérdezte hűvös, kimért hangon.
— Írtam üzenetet. Katalinnál voltam.
— Két teljes napig? — vonta össze a szemöldökét. — Biztosan ott?
Nyílt provokáció. Nóra azonnal felismerte a csapdát.
— Nyugodtan hívd fel, és kérdezd meg tőle — felelte egyenletes hangon.
A konyhából ekkor kilépett Ildikó, kezében konyharuhával törölgette a tenyerét.
— Nórikám, azon gondolkodtunk, talán jót tenne neked egy kis pihenés. Kivehetnél pár hét szabadságot, elutazhatnál valahová. Addig én felügyelem a lakást.
„Felügyeli.” Nóra magában felnevetett. Inkább kiszorítanának a saját otthonomból.
— Köszönöm, de nincs szükségem szabadságra — mondta nyugodtan. — Márk, beszélnünk kell.
A táskájából előhúzott egy borítékot. Nem azt, amelyet az anyósa szobájában talált — arról készített fényképet, majd visszatette a helyére. Ez egy friss, hivatalos küldemény volt.
— Beadtam a válókeresetet — közölte tárgyilagosan. — Itt a másolat. A vagyonmegosztás a törvény szerint történik, fele-fele arányban. A lakást a házasság alatt vettük, a hitelt közösen fizettük. Minden befizetésről megvannak a papírjaim.
Márk arca elsápadt. Ildikó mozdulatlanná dermedt, a konyharuha a kezében maradt.
— Te… ezt most komolyan mondod? — suttogta a férfi.
— És még valami — fordult Nóra egyenesen az anyósa felé. — Tudok a terveikről. Pénteken végighallgattam a beszélgetésüket. Az ügyvédről, az állítólagos mentális problémáról, arról, hogyan akarják elvenni tőlem a lakást. A beszélgetést rögzítettem, és a felvétel már az ügyvédemnél van.
Ildikó tiltakozni akart, de Nóra nem hagyta szóhoz jutni.
— Utánanéztem a maga ügyeinek is. Be nem vallott lakáskiadások, fiktív bejelentések pénzért. Tanúk és dokumentumok is vannak. Ha a tárgyaláson megpróbálnak ellehetetleníteni, ezek az iratok a NAV-nál és a rendőrségen kötnek ki.
A szobára nehéz, fojtott csend telepedett.
— Zsarolod az anyámat? — kérdezte végül Márk, amikor visszanyerte a hangját.
— Nem. Megvédem magam — felelte Nóra higgadtan. — Ti akartatok tisztességtelen eszközökhöz nyúlni. De ajánlok egy másik utat: békés válás, törvényes vagyonmegosztás, kölcsönös vádaskodás nélkül. Mindenki megkapja a részét. Ildikó pedig egy hónapon belül kiköltözik.
— És mégis hová mennék? — csattant fel az asszony.
— A kétes ügyletekből befolyt pénzből bérelhet lakást — vágta rá Nóra. — Vagy Márk magához veszi, amikor megkapja a részét az eladásból.
Ezzel sarkon fordult, bement a hálóba, és felvette az előre összekészített bőröndjét. Az ajtóban még megállt.
— A válásig nem maradok itt. Katalinnál leszek. A lakással kapcsolatos iratokat és minden pénzügyi dokumentumot az ügyvédemen keresztül küldj. Az elérhetőségét már tudod — keresett téged.
Három hónappal később a válást kimondták. A lakást értékesítették, az összeget egyenlően osztották fel. Nóra a rá eső részt önerőként fizette be egy kisebb, egyszobás lakásra egy új építésű házban. Világos volt, tágas ablakokkal, és a folyóra nézett.
Katalin segített a festésben és a szerelésben, Margit pedig csipkefüggönyöket horgolt neki — könnyűeket, légieseket. Nóra virágokat tett az ablakpárkányra, a falra pedig olyan utazások fotóit akasztotta ki, amelyeket végül nem Márkkal élt meg.
Munkahelyet is váltott: egy kisebb designstúdióhoz szerződött, ahol megbecsülték a kreativitását, és nem várták el tőle a vég nélküli túlórákat. Esténként beiratkozott olasz nyelvtanfolyamra. Nem kötelességből, hanem mert kedve volt hozzá. Mert mostantól megengedhette magának, hogy a saját vágyai szerint döntsön.
Egy téli hétvégén az új kanapéján ült, kávét kortyolt, és a lassan sötétedő várost figyelte. A hópelyhek komótosan kavarogtak az ablak előtt. A telefonja megremegett: üzenet érkezett egy kollégájától. „Holnap találkozó az új ügyféllel. Szükségünk lesz az ötleteidre.”
Nóra elmosolyodott. Az ő ötletei. Az ő döntései. Az ő élete.
Eszébe jutott az a nap, amikor a szekrényből elővette a régi fekete táskát. Akkor úgy érezte, a semmibe ugrik. Most már tudta: nem zuhant, csak végre előrelépett.
A konyhában felforrt a víz. Töltött magának még egy csésze kávét, kivett a hűtőből egy croissant-t, majd visszaült a kanapéra, és magára terítette a puha plédet.
A lakás csendes volt és békés. De ez a nyugalom most már az övé volt. A saját tere, a saját csöndje, az az élet, amelyhez többé senkinek nem volt joga hozzányúlni.