A telefon újra megrezdült Eszter kezében. Ezúttal nem Gábor neve villant fel a kijelzőn, hanem egy ismeretlen szám. Rövid üzenet érkezett: „Eszter, Katalin néni vagyok. Ne idegeskedj. Értem, mi történt. Mária túllőtt a célon. A vendégek már elmentek, Gábor csak bolyong a lakásban, mint aki nem találja a helyét. Gondold át alaposan, de tudd, hogy igazad volt.”
Eszter szó nélkül átnyújtotta a telefont Rékának.
— Látod? — húzta el a száját Réka. — Még a rokonságukból is van, aki belátja. Most az a legfontosabb, hogy ne hátrálj meg. Ha csak úgy visszasimulsz a régi kerékvágásba, minden kezdődik elölről.
— És ha nem megyek vissza? — kérdezte halkan Eszter.
— Akkor új lapot nyitsz. Ijesztő, persze. De nem lehetetlen.
Aznap későn ért haza. A lakás feltűnően rendezett volt, a maradék ételek dobozokba pakolva sorakoztak a hűtőben. Gábor a nappaliban ült, sötétben, lámpa nélkül.
— Megjöttél… — nézett fel.
— Itt lakom — felelte Eszter, miközben levette a kabátját.
— Eszter, sajnálom. Rájöttem, hogy igazad volt. Anyu átlépett egy határt, és nekem melletted kellett volna állnom…
— Kellett volna — vágott közbe a nő. — De nem tetted. És nem először. Gábor, én ezt már nem bírom tovább.
A férfi felállt, tett pár lépést felé.
— Ezzel mire célzol?
— Időre van szükségem. Arra, hogy átgondoljam, van-e még értelme annak, ami köztünk van. Hogy van-e jövőnk.
— El akarsz válni? — remegett meg a hangja.
— Azt szeretném kideríteni, érdemes-e még küzdeni valamiért, ami talán már régen halott.
Gábor visszaült, arcát a kezébe temette.
— Megváltozom. Beszélek anyával. Megmondom neki, hogy ne avatkozzon bele…
— Hányszor ígérted ezt meg? Ötször? Tízszer? És mindig ugyanoda jutottunk.
Nem felelt. Felesleges lett volna vitatkoznia; ő is tudta, hogy Eszternek igaza van.
— Adj még egy esélyt — kérte végül alig hallhatóan.
Eszter hosszasan nézte. Öt évet éltek együtt. Kereste benne azt a fiút, akivel egy kávézóban ismerkedett meg, aki nevetett a tréfáin, és azt mondta, ő a legjobb dolog az életében. Most azonban csak egy kimerült férfit látott, aki két tűz között őrlődik: az anyja és a felesége között.
— Kap egy utolsó lehetőséget — mondta végül. — De ez tényleg az utolsó. Nem üres szavakat akarok, hanem tetteket. Beszélj Máriával. Tedd világossá, hogy saját családod van. Hogy a döntéseket mi ketten hozzuk meg. És ha ez neki nem tetszik, az az ő problémája, nem a miénk.
— Rendben. Holnap elmegyek hozzá.
— Holnap vasárnap van.
— Akkor is. Átmegyek, és megbeszélem vele.
Eszter a hálószobába ment, ruhástul feküdt az ágyra. Gábor a nappaliban maradt. Hallotta, ahogy fel-alá járkál, majd telefonál valakinek, tompa hangon beszél.
Szeretett volna hinni abban, hogy most valóban fordul a kocka. Mégis ott motoszkált benne a hideg kétely. Túl sokszor csalódott már ahhoz, hogy vakon reménykedjen.
Reggel kopogás ébresztette. Gábor már nem volt otthon; az éjjeliszekrényen cetli feküdt: „Anyához mentem. Szeretlek.”
A kopogás ismét megszólalt. Eszter magára kapott egy köntöst, az ajtóhoz lépett, és kinézett a kitekintőn. Mária állt a küszöbön.
„Ez gyors volt” — futott át az agyán, majd kinyitotta az ajtót.
— Beszélnünk kell — mondta az anyós köszönés nélkül.
— Fáradjon be.
A konyhában ültek le egymással szemben. Mária most nem tűnt olyan magabiztosnak, mint máskor; inkább fáradtnak és megtörtnek látszott.
— Gábor most jött el tőlem — kezdte. — A fejemhez vágott mindent. Azt, hogy irányítani akarom az életét, hogy mindenbe beleütöm az orrom, és hogy nem tisztellek téged.
Eszter hallgatott.
— És tudod mit? Igaza van. Valóban túl messzire mentem. Egyedül neveltem fel. Ő az egyetlen gyermekem. Nehéz elengednem.
— Nem is engedi el — felelte csendesen Eszter. — Olyan erősen tartja, hogy közben megfojtja.
Mária felsóhajtott, de nem vitatkozott.
— Megpróbálok változtatni. Kevesebbet beleszólni. Tényleg. Csak arra kérlek… vigyázz rá. Jó ember.
— Tudom — bólintott Eszter. — Épp ezért vagyok még itt.
Amikor az ajtó bezárult Mária mögött, Eszter az ablakhoz lépett. A város már ébren volt, az utcán autók haladtak, emberek siettek dolgukra. Valahol köztük Gábor is úton volt hazafelé. Mások élték a saját történeteiket: veszekedtek, kibékültek, próbáltak dűlőre jutni egymással. Ő is ezt tette. Egyelőre.
Talán valóban változik valami. Talán nem. De egy dologban biztos volt: többé nem marad csendben. Van hangja — és most már használni is fogja.