— Nóra, egyáltalán felfogod, amit mondok neked? — Márk hangja úgy csengett, mintha egy különösen értetlen gyerekhez beszélne. — Elegem van abból, hogy mindent százszor kell elmondanom. Meddig mehet ez még így?
A nő a szekrény előtt állt, és gépiesen rendezgette a felső polcon heverő holmikat. Egy régi táskát keresett — azt a fekete darabot, amelynek a pántja már kissé megkopott. Végül rábukkant. Leemelte, de Márk még csak fel sem pillantott.
— Rakj rendet anyu szobájában, mert kész káosz van! — vetette oda, miközben a tabletjén görgetett valamit. — Holnap érkezik, és nálad persze megint semmi sincs előkészítve.
Nóra az ágyra tette a táskát, majd kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. A válókereset már egy hete ott lapult, háromba hajtva, régi számlák és egy használati útmutató közé csúsztatva. Kivette, végigsimított rajta; a papír szélei enyhén meggyűrődtek.
— Figyelsz te rám egyáltalán? — fordult felé Márk, végre elszakadva a képernyőtől. — Mit matatod ott?
— Figyelek — felelte higgadtan. A dokumentum szinte nesztelenül csúszott bele a táskába.
Öt évvel korábban Nóra még azt hitte, olyan férfihoz megy feleségül, aki biztos pont lesz az életében. Márk akkor szó szerint a karjába kapta, hogy átvigye egy pocsolyán a ház előtt. Szerdánként is meglepte virággal, csak úgy. Nevetett a tréfáin. Mostanra viszont legfeljebb a telefonján futó videókon derült, és virág helyett inkább szemrehányásokat hozott haza, meg egy listát arról, mit rontott el a felesége.
Ildikó — az édesanyja — egy évvel ezelőtt költözött be hozzájuk, miután eladta a lakását. „Csak átmenetileg” — ismételgette, amíg nem talál megfelelő otthont. A megfelelő azonban azóta sem került elő. Annál több alkalom akadt bírálatra: a leves túl híg vagy túl sűrű, a padló nem elég tiszta, a párkányon a virágok hervadoznak.
— Ma későn érek haza — közölte Márk, miközben felállt. — Ügyféltalálkozóm lesz. Intézd el a szobát egyedül, mint mindig.
Nóra bólintott. A férfi elköszönt nélkül távozott.
Leült az ágy szélére, kezét a térdére fektette. Az anyósa szobájában valóban rendetlenség uralkodott — csakhogy azt maga Ildikó teremtette. Szokása volt minden felületet birtokba venni: magazinok, kozmetikumok, különféle textilcsomagok hevertek mindenütt, amelyeket állítólag majd varrásra használ. Nóra három nappal korábban már kitakarította a helyiséget. Most kezdhette elölről.
Megrezdült a telefonja. Katalin néni hívta üzenetben.
„Nórikám, hogy vagy? Régen beszéltünk. Nem találkoznánk szombaton? Szeretnék megbeszélni veled valamit.”
Katalin az édesapja húga volt. A férfi halála után ő lett a család csendes támasza. Tudott figyelni, nem vágott más szavába, és a tanácsai többnyire beváltak. Legutóbb Margit nagymama születésnapján látták egymást, egy hónapja. Akkor Nóra még mosolyt erőltetett magára, mintha minden rendben volna.
„Szombaton jó. Átmegyek hozzád” — írta vissza.
Felállt, fogott egy portörlőt, és átsétált az anyósa szobájába. Az ajtó halkan nyikordult. Az asztalon papírhalmok tornyosultak, az ágyon szétdobált ruhák, a földön három pár cipő. Először a padlót tette rendbe: a lábbeliket dobozba rakta, majd a szekrénybe csúsztatta. Ezután az asztal következett.
A papírok között egy különös borítékra lett figyelmes. Vastag, krémszínű darab volt, címzés nélkül. Megfordította — belül valami zizegett. Óvatosan belenézett. Pénz. Nem kevés. Egy gumival átfogott köteg bankjegy. Nóra homloka ráncba szaladt. Honnan lehet Ildikónak ennyi készpénze? A nyugdíja átlagos, a lakás árát pedig állítólag befektette valamibe.
Visszatette a borítékot a helyére, de a nyugtalanság benne maradt. Valami nem stimmelt.
Este, amikor Márk hazaért, egyenesen a konyhába ment, a hálószoba felé sem pillantva.
— Anya holnap reggel nyolckor érkezik — mondta, miközben elővette a hűtőből a tegnapi vacsora maradékát. — Menj ki elé az állomásra.
— Holnap dolgozom — emlékeztette Nóra.
— És? Kérj elengedést. Az anyámról van szó.
— Éppen ezért neked kellene kimenned érte.
Márk megmerevedett, majd lassan felé fordult.
— Te most mit képzelsz magadról?
Régebben Nóra hallgatott volna. Kivett volna egy szabadnapot, kiment volna az állomásra, mosollyal fogadta volna az anyósát. De ma a fekete táskában ott lapult a válókereset, és benne már megszületett a döntés.
— Nem képzelek semmit — felelte nyugodtan. — Csak kimondom, amit gondolok. Találkozz az édesanyáddal te.
— Ez már hihetetlen — húzta el a száját Márk.