— Mit mondtál az előbb? — kérdezte Mária lassan, minden szótagot külön megnyomva.
Eszter nem kapta el a tekintetét.
— Azt, hogy legközelebb lehetne nálatok is. Tágasabb a lakásotok, és te úgyis pontosan tudod, minek hol a helye.
Gábor ekkor lépett oda az asztal széléhez, mintha a semmiből bukkant volna elő.
— Eszter, kérlek, ne kezdjük…
— Te most maradj csendben — vágott közbe Mária élesen. — Ezt én intézem a feleségeddel.
— Intézzétek csak — felelte Eszter, és levette a kötényt. Gondosan összehajtotta, majd letette az asztalra. — De egy dolgot jegyezz meg: ez a mi otthonunk. És elegem van abból, hogy saját lakásomban is idegennek érzem magam.
— Idegennek? — Mária hangja hirtelen fagyossá vált. — Drágám, ezt a lakást abból az ötszázezer forintból vettétek meg, amit én adtam Gábornak önerőre. Úgyhogy ne játssz háziasszonyt előttem.
A mondat pontosan talált. Eszter tudta, mire utal. Az öt évvel korábbi összegre, amelyet Mária azóta is minden alkalommal felemlegetett, ha lehetősége adódott rá.
— Anya, elég — lépett közelebb Gábor. — Két éve visszafizettük azt a pénzt. Egy fillérrel sem maradtunk adósok.
— A pénzt igen. De a hálát? — Mária hangja halk volt, mégis metsző. — Egyedül neveltelek fel. Én jártam ki, hogy bekerülj az egyetemre, én mozgattam meg az ismeretségeimet, hogy rendes állásod legyen. És most egy tanítónő mondja meg nekem, mit csináljak?
Katalin megpróbált közbelépni:
— Mária, talán nem kellene így…
— Kérlek, Katalin, ne szólj bele!
Judit a fal mellett állt, és láthatóan élvezte a jelenetet. Szinte biztos volt benne, hogy másnap a fél ház erről a vitáról fog beszélni.
Eszter Gáborra nézett. A férfi ott állt kettőjük között, mintha láthatatlan erők húznák két irányba. A nő várta, hogy végre egyértelműen kiálljon mellette, hogy kimondja: a felesége az első. De Gábor hallgatott. És ebben a csöndben benne volt minden válasz.
— Tudjátok mit? — Eszter felkapta a táskáját a kanapéról. — Fogadjátok a vendégeket nélkülem. Biztosan megoldjátok.
— Hová mész? — lépett utána Gábor.
— El. Csak el innen.
— Eszterkém, ne menj! — szólt utána Katalin kétségbeesetten. — Család vagytok, előfordulnak viták…
De Eszter már kilépett a lépcsőházba. Lefelé menet a könnyei maguktól potyogtak: sértettség, düh és tehetetlenség kavargott benne. Odakint csípős, napfényes téli délután fogadta. A hideg levegő arcul csapta, és valamelyest kitisztította a fejét.
A telefonja szinte azonnal rezegni kezdett. Gábor hívta. Az elsőt kinyomta. A másodikat is. A harmadik után rövid üzenetet írt: „Kérlek, hagyj most békén.”
Cél nélkül indult el a városban. Elhaladt a bevásárlóközpont mellett, ahol annak idején együtt választották ki a nappali bútorait. A mozi előtt is elsétált, ahol Gábor egy könnyed vígjáték után térdre ereszkedve megkérte a kezét. Aztán a házasságkötő terem épülete mellett, ahol mosolygó rokonok gyűrűjében kimondták az igent.
Arra eszmélt, hogy már a város másik végén jár, egy régi negyedben. Itt lakott Réka, a gimnáziumi barátnője, akivel az utóbbi időben alig találkoztak. Eszter üzenetet pötyögött: „Szia. A közeledben vagyok. Beugorhatok?”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Persze! Gyere!”
Réka az ajtóban fogadta. Egy pillantás Eszter arcára elég volt, hogy mindent megértsen. Szó nélkül átölelte, bekísérte a konyhába, feltette a vizet forrni, és nem faggatózott. Csak ott maradt mellette csendben, amíg Eszter lassan megnyugodott.
— Mesélj — szólalt meg végül, miközben két nagy bögrébe töltötte a teát.
Eszter mindent elmondott. Máriáról, a folytonos beleszólásról, az állandó kritikákról. Arról, hogy Gábor minden alkalommal az anyja oldalára áll, vagy legalábbis nem az övére. Hogy belefáradt abba, hogy mindig alkalmazkodjon, mindig megértő és türelmes legyen.
— Szereted még? — kérdezte Réka halkan.
Eszter sokáig nem válaszolt. Vajon szerelem volt ez még, vagy csupán megszokás? Hol húzódik a határ a ragaszkodás és a kimerültség között?
— Nem tudom — mondta végül őszintén. — Régen biztosan. Most meg… mintha két külön ember lenne. A munkahelyén magabiztos, sikeres informatikus. Otthon pedig ugyanaz a fiú, aki nem tud elszakadni az anyjától.
Réka bólintott.
— Ismerős helyzet. Nálam is hasonló volt, csak az én anyósom másik városban élt. Ettől függetlenül naponta tízszer telefonált. Megmondta, mit főzzek, mire költsek, mikor jöjjön a gyerek. A férjem pedig csak annyit mondott: tűrjek, hiszen az édesanyja.
— És te mit léptél?
— Ultimátumot adtam. Vagy mi ketten vagyunk egy család, és mellettem áll, vagy elmegyek. Tudod, mi volt a legfájóbb? Hogy választott. Csak nem engem.
Eszter összerezzent.
— Komolyan?
— Igen. Azt mondta, az anyja nevelte fel, én pedig csak egy nő vagyok a sok közül. — Réka keserűen elmosolyodott. — Akkor összepakoltam, és eljöttem. Az első hónap pokoli volt, de utána… könnyebb lett. Rájöttem, hogy addig nem a saját életemet éltem.
A konyhában csend telepedett rájuk. A tea lassan kihűlt a bögrékben. Odakint besötétedett; télen gyorsan jön az este, és a város fényei egymás után gyulladtak ki az ablakokban. Eszter a kezében tartotta a csészét, és először gondolt arra komolyan, hogy talán neki is döntenie kell.