A játszótér után elhaladt amellett a kis kávézó mellett is, ahol négy évvel korábban megismerkedtek Gáborral. Akkor minden könnyebbnek tűnt. Gábor figyelmes volt, határozott, tele tervekkel. Vagy talán csak ő akarta így látni.
A szupermarketben céltalanul kanyargott a polcok között, a bevásárlólista tételeit szinte gépiesen dobálta a kosarába. Penészes sajt – amitől mindig fintorgott. Egy drága bor, közel hatezer forintért. Garnéla, amit náluk legfeljebb születésnapokon engedtek meg maguknak.
A kasszánál előtte egy fiatal anya állt két gyerekkel. Az öt év körüli kislány csokoládéért hisztizett, a nagyobb fiú játékot követelt, az anyja kabátujját rángatva. A nő arcán kimerültség ült, mégis türelmesen mosolygott, és megsimogatta a kislány fejét.
„Nekem még gyerekem sincs — futott át Eszter fején —, mégis úgy nézek ki, mint akit már teljesen kifacsartak.”
A telefonja megremegett a zsebében. Üzenet Gábortól: „Sajnálom. Este beszéljünk, jó?”
Nem válaszolt. Hányszor ültek már le „megbeszélni”? Mindig ugyanaz a forgatókönyv: Gábor ígért, ő elhitte, aztán Mária előállt valami újabb elvárással, és kezdődött minden elölről.
Három nehéz szatyorral ért haza. Gábor a konyhában felmosott, amikor belépett. Zavartan mosolygott rá.
— Kicsit rendet raktam. A nappalit is kiporszívóztam.
Eszter szó nélkül az asztalra tette a csomagokat.
— Köszönöm.
— Eszter…
— Most ne. Csináljuk meg, amit elvárnak tőlünk, és kész.
A nap hátralévő része hangtalan sürgés-forgással telt. Eszter falatkákat készített, Gábor arrébb tolta a bútorokat, hogy több szék férjen be. Estére a lakás olyan lett, mint egy katalógusfotó: minden csillogott, friss illat lengte be a szobákat, a sütőből drága fűszerek aromája áradt.
Eszter mellkasában mégis nőtt valami nyomasztó érzés. Mintha nem is a saját otthonában lenne, hanem egy alkalmazott, akinek az a dolga, hogy kifogástalanul kiszolgálja a kényes vendégeket. És a legfájóbb az volt, hogy Gábor szemében ez teljesen természetesnek tűnt.
Vasárnap reggel éles csengőszó verte fel a csendet. Eszter az órára pillantott: fél tíz. A vendégeket délután kettőre várták.
— Ki lehet ez ilyenkor? — morogta, miközben magára kapta a köntösét.
Az ajtóban Katalin néni állt egy hatalmas fazékkal, mögötte Péter bácsi két szatyorral.
— Aranyom, gondoltuk, jövünk korábban! — nyomult be Katalin néni. — Mária hívott, hogy segíteni kell. Hoztam a híres salátámat, de itt kell összeállítani.
Péter bácsi csendben biccentett, majd besétált a konyhába. Eszter a folyosón maradt, és azt érezte, az utolsó kis privát tere is szertefoszlik.
— Katalin néni, mi már tegnap mindent előkészítettünk…
— Ugyan, Eszterkém! — kötötte fel máris a kötényt. — Mária küldött egy listát, még rengeteg minden hiányzik. Hol a reszelő? És főzni kell vagy húsz tojást.
Gábor álmos arccal lépett ki a hálóból, megdöbbenve nézte a megszállt konyhát.
— Jó reggelt…
— Gábor, szaladj el a boltba! — adta ki az utasítást Katalin néni. — Elfogyott a majonéz, és kell friss petrezselyem. Sok. Meg kapor is.
A következő órákban a lakás inkább hasonlított egy étterem konyhájára, mint otthonra. Katalin néni aprított, kevert, kóstolt, és közben folyamatosan kommentált.
— Eszter, meddig főzted a garnélát? Teljesen rágós! Három perc az egész, nem több. Ezek a városi háziasszonyok…
Eszter összeszorította az állkapcsát. Pontosan az előírt ideig készítette, tökéletes lett. De nem maradt ereje vitatkozni.
Péter bácsi a sarokban ült újsággal a kezében. Időnként felpillantott, és Eszterre nézett valami csendes együttérzéssel, de nem szólt közbe. Ő már régen megtanulta: a családi ügyekbe nem avatkozik.
Fél egy körül megérkezett Mária, oldalán Judittal, a szomszéddal — egy vékony, örökké elégedetlen arcú nővel, aki mindenben talált kifogásolnivalót.
— Ó, milyen barátságos! — nézett körbe Judit. — Bár én más tapétát választottam volna. Ez már nem igazán divatos. És a csillár… hát, ízlés dolga.
Mária lassan végigsétált a konyhán, alaposan szemügyre véve az asztalt.
— A bort betettétek hűlni? Helyes. A gyümölcs meg van mosva? Rendben. A sajtot viszont korábban ki kellett volna venni, szobahőmérsékleten az igazi.
Eszterben ekkor valami végleg átbillent. Két napja megállás nélkül dolgozott, minden félretett pénzüket elköltötte, éjjel egyig készítette a falatkákat — most pedig a sajt hőmérsékletéről hallgat leckét.
— Mária — szólalt meg higgadt, már-már túl nyugodt hangon —, talán legközelebb megszervezhetnétek nálatok az összejövetelt. A ti lakásotok nagyobb, és te pontosan tudod, minek hogyan kell lennie.
A levegő megfagyott. Katalin néni kezében megállt a kés a salátástál fölött. Judit felvonta a szemöldökét. Péter bácsi még mélyebbre bújt az újságja mögé. Mária lassan Eszter felé fordult, tekintetében hűvös, kimért érdeklődéssel.