Eszter még egy mély levegőt vett, hogy megőrizze a nyugalmát.
– A tulajdonos asszonyt keressük! – hallatszott a konyhából. – Legyen szíves, alá kellene írnia a jegyzőkönyvet.
Kilépett a hálószobából, és a konyhába ment. A munkaruhás szerelők addigra befejezték az ellenőrzést, a műszereiket már visszapakolták a táskájukba. Az idősebbik férfi átnyújtott neki egy iratot.
– Mindent rendben találtunk. Nincs gázszivárgás, a készülékek megfelelően működnek, kifogásunk nincs. Itt és itt írja alá, ahol jelöltem.
Eszter alaposan átfutotta a papírt, ellenőrizte az adatokat, majd a megjelölt helyeken szignózta. Ezután kikísérte a szakembereket az ajtóig, és megköszönte a munkájukat.
Amikor a lakás ismét elcsendesedett, visszament a hálóba.
– Nekem vissza kell mennem a vidéki házhoz – közölte higgadtan. – Utoljára kérem magukat: hagyják el a lakásomat.
Az anyósa, Ilona, lassan megrázta a fejét, és lekezelően végigmérte.
– Menj csak, amerre látsz. Itt már minden eldőlt nélküled. Nem ártana tisztelni az idősebbeket, ne képzeld magad olyan nagyra.
Eszter nem felelt. Az előszobában magára húzta a csizmáját, begombolta a kabátját, sapkát tett. Aztán kilépett az ajtón, és a lépcsőházban inkább gyalog indult lefelé – nem akart a liftre várni.
Odakint apró hó kavarogott a szélben, a jeges pelyhek a gallérja alá csúsztak, csípve a bőrét. Elérte az autóját, beült a volán mögé, becsukta az ajtót, majd elővette a telefonját.
– Rendőrség, ügyelet – szólt bele egy férfihang.
– Jó napot kívánok. Bejelentést szeretnék tenni. Idegenek tartózkodnak a lakásomban. Felszólítottam őket, hogy távozzanak, de nem hajlandók elmenni.
– Kérem a címet.
Eszter bediktálta az utcát, a házszámot, a lépcsőházat és a lakásszámot. Az ügyeletes feljegyezte az adatokat, és közölte, hogy járőrt küldenek, várhatóan fél órán belül.
Eszter megköszönte, letette a telefont az anyósülésre, és lehunyta a szemét. A szíve egyenletesen vert – most már nem a düh vezette, hanem a határozottság.
Húsz perc sem telt el, amikor megérkezett a rendőrautó. Két őrmester szállt ki belőle, vastag télikabátban, prémes sapkában. Odaléptek hozzá, ő pedig röviden ismertette a helyzetet, majd átadta a személyi igazolványát, amelyben a lakcím is szerepelt. Elővette a tulajdoni lap másolatát is, amit induláskor magához vett.
Hárman együtt mentek fel a harmadik emeletre. Eszter csengetett a saját ajtaján. Ilona nyitott ajtót, és a rendőrök láttán szó szerint földbe gyökerezett a lába. A szája nyitva maradt a meglepetéstől. Dóra a hálóból kukkantott ki, és ő is dermedten állt meg.
– Ez meg micsoda? – tért magához elsőként Ilona. – Mit keres itt a rendőrség?
Az egyik őrmester nyugodtan kérdezett:
– Asszonyom, ez az ön lakása?
– A fiamé! – vágta rá Ilona.
– A fia ide van bejelentve?
Erre már nem érkezett válasz. Gábor ugyanis soha nem volt ide bejelentve – a lakás Eszter tulajdona volt még a házasságuk előttről, a szüleitől örökölte.
Eszter elsétált az anyósa mellett, és Dóra elé állt. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé.
– Vedd le a fülbevalómat, és add vissza – mondta halkan, de élesen. – Ha nem teszed, azonnal feljelentést teszek lopás miatt.
Dóra arca elsápadt a vastag smink alatt is. Reszkető kézzel nyúlt a füléhez, kipattintotta a kapcsokat, és Eszter tenyerébe ejtette az ékszert.
– A lakáskulcsot is.
A lány sietve kotorászni kezdett a táskájában, előhúzta a kulcscsomót, és átnyújtotta.
Közben a rendőrök Ilonát igazoltatták. Személyi okmányt kértek tőle, de ő zavartan tárta szét a karját.
– Otthon maradt… Cegléden. Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá.
Az őrmesterek udvarias, de határozott hangon közölték, hogy ebben az esetben be kell fáradnia velük a kapitányságra személyazonosság megállapítására. Hozzátették, hogy ez rutineljárás, legfeljebb néhány órát vesz igénybe.
Dóra némán a nagynénje mögé húzódott, majd amikor látta, hogy nincs kibúvó, ő is elindult velük. Ilona azonban már az ajtóban hangosan méltatlankodni kezdett, és egyre emeltebb hangon tiltakozott a bánásmód ellen.