Eszter egy pillanatig sem számított arra, hogy bármi rendkívüli történhet.
– Mi ez a hangnem? – csattant fel Mária, és egy pulóvert ingerülten belegyömöszölt a szemeteszsákba, majd csípőre tett kézzel fordult Eszter felé. – Berontasz, és még köszönni sem tudsz rendesen.
Eszter azonnal felismerte az ismerős taktikát: támadni, mielőtt számon kérnék. Mária mindig így védekezett.
– Csak egyetlen kérdést tettem fel – felelte higgadtan. – Mi folyik itt?
– Ugyan, mit nem lehet ezen érteni? – jött a lekezelő válasz, mintha egy értetlen gyereket oktatna. – Dórának tanulnia kell. Több száz kilométert utazott Karcagról Debrecenbe, hogy bejárhasson a tanfolyamra. Nem kis út volt, képzeld el. Ti meg úgyis a nyaralóban lakto k, a lakás meg üresen áll.
Eszter tekintete a lányra siklott. Dóra már kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, sőt, a hátához támasztotta Eszter saját párnáját. Arcán feltűnően erős smink virított: vastag, fekete tusvonal, rikító vörös rúzs, túl sötét pirosító. Nappali fényben mindez inkább hatott kihívónak és ízléstelennek, mint elegánsnak. A fülében apró, arany csepp alakú fülbevalók csillogtak.
Eszter gyomra összeszorult. Azok az ő fülbevalói voltak.
Mégsem szólt. Kíváncsi volt, meddig merészkedik Mária, ha hagyja végigmondani.
– Két hétre mentünk el – szólalt meg végül nyugodt, de határozott hangon. – Egy hét múlva jövünk vissza. Mégis miféle jogon költöztetsz ide bárkit az engedélyem nélkül?
Dóra fel sem nézett a kezében tartott magazinból, csak csettintett egyet a nyelvével. A fényes borítón egy kétezres évekbeli ruhába bújtatott modell mosolygott; láthatóan régi lapszám lehetett. A lány úgy lapozgatta, mintha az egész jelenethez semmi köze nem lenne.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
– Ne ácsorogj ott – vetette oda Mária. – Menj, nyisd ki.
Eszterben forrt a düh. Ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe vájtak. Legszívesebben azonnal kitört volna belőle minden felgyülemlett indulat. De vett egy mély levegőt, lassan elszámolt ötig, és elindult az ajtó felé.
Két férfi állt a küszöbön kék munkaruhában. Az egyik iratokat tartott egy táblagépen, a másik egy kisebb szerszámos táskát.
– Gázszolgáltató. Időszakos ellenőrzés – mondta az egyikük tárgyilagosan.
– Fáradjanak be. A konyha a folyosó végén van – válaszolta Eszter.
Megmutatta nekik a gázcsapot és a tűzhelyet, majd visszament a hálóba. A mesterek nekiláttak a munkának, csavarok csikordultak, fém koppant.
Dóra változatlanul az ágyon hevert, mintha saját otthonában lenne. Mária pedig tovább pakolta a szekrényt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Eszter, ideje lenne félretenni ezt a büszkeséget – kezdte Mária oktató hangon. – Dórának nyugalom kell a tanuláshoz. Gábor nem kényes ember, pár hétig simán elalszik a nappaliban a kanapén. Nem dől össze a világ.
– Szerintem is jó megoldás – dünnyögte Dóra anélkül, hogy felnézett volna. – Nekem teljesen megfelel.
Egy pillanatra Eszterben felvillant a kép: kirántja a zsákot Mária kezéből, kiborítja a tartalmát a fejükre, Dóra bőröndjét pedig egyszerűen lehajítja az erkélyről. És végre kimond mindent, amit évek óta magában tart.
Ám a következő másodpercben lehiggadt. A felháborodás helyét hideg tisztánlátás váltotta fel. Gondolatai villámgyorsan rendeződtek, és megszületett benne egy terv.
Nem kiabálni fog. Megtanítja őket arra, hol a határ – úgy, hogy azt sokáig ne felejtsék el.
– Kérem a lakáskulcsaimat – mondta csendesen, de ellentmondást nem tűrően.
– Ugyan már! – nevetett fel Mária gúnyosan. – Odaadtam Dórának. Mégis hogyan jutna be, amíg itt lakik?