Eszter a társasház lépcsőházában állt a saját lakása ajtaja előtt, és a prémes sapkájáról söpörte le a rátapadt havat. Az apró, fehér szemcsék puhán hullottak a gumiszőnyegre, amelyet két évvel korábban vett a Moszkva tér melletti piacon. Miután ezzel végzett, a világos színű kabátját is alaposan leporolta, mert esze ágában sem volt a kinti latyakot és nedvességet bevinni a lakásba.
Egy nappal a tervezettnél korábban jött haza a hétvégi házból. Reggel telefonálta fel Mária, a nyaralótelepi szomszédja, aki ugyanabban a debreceni udvarban lakott, mint ők, és gyakran egyeztettek egymással mindenféle hétköznapi ügyben. Most a gázkészülékek kötelező ellenőrzése volt a téma. Az ilyesmit nem tanácsos elmulasztani – figyelmeztette Mária –, mert súlyos bírság járhat érte, sőt, akár el is zárhatják a gázt a következő ellenőrzésig.
Eszter nem akarta hajnalban, hatkor felrázni a férjét és a fiát. Inkább hagyott egy rövid üzenetet a konyhaasztalon, amelyben megmagyarázta a hirtelen döntést, aztán autóba ült. A téli országút háromórás szakasza eseménytelenül telt. A hókotrók rendesen dolgoztak, így gyorsabban beért Debrecenbe, mint ahogyan előző este számolta.
A kabátzsebéből előhúzta a kulcscsomót, és kinyitotta a zárat. Az ajtó könnyedén engedett, ő pedig belépett az előszobába.
A padlón ott sorakozott egy ismerős, vastag filccsizma-pár: Ilona, az anyósa már harmadik tél óta ugyanazt hordta. A szürke anyagot barna csíkok tarkították az utcai só és vegyszerek nyomán, a bal oldali csizma pedig enyhén befelé dőlt, ahogy a járása miatt mindig. Közvetlenül mellette azonban egy teljesen idegen, magas sarkú csizma állt. Az efféle lábbeli meglehetősen különös látvány volt januárban, a jeges debreceni utcák és a hókupacok világában.
A hálószoba felől furcsa zajok szűrődtek ki: fiókok csúsztak, anyag susogott, vállfák csörrentek össze. Eszter lerúgta a csizmáját, és végigment a folyosón. A háló ajtaja tárva-nyitva állt.
Ilona a kitárt gardrób előtt állt, és Eszter polcairól pakolta lefelé a ruhákat. Minden pulóvert felkapott, hanyagul összegyűrte, majd beledobta egy nagyméretű fekete szemeteszsákba. A zsák már félig megtelt. Mellette egy húsz év körüli fiatal nő sürgölődött.
Eszternek kellett néhány másodperc, mire felismerte benne Dórát, az anyósa karcagi unokahúgát. Mindössze kétszer találkoztak korábban, valamilyen családi összejöveteleken, és akkor sem figyelte meg különösebben az arcát. Most Dóra a felszabaduló vállfákra élénk színű ruhákat és blúzokat akasztott fel a saját holmijai közül.
– Megkérdezhetem, mi folyik itt?
A két nő egyszerre fordult felé. Ilona mozdulatlanná dermedt, kezében Eszter egyik kasmírpulóverével. Dóra pedig minden zavar nélkül nézett a lakás tulajdonosára, mintha Eszter jelenléte lenne oda nem illő a saját otthonában.
Két évvel ezelőtt Ilona elkérte tőlük a pótkulcsot. Csak a biztonság kedvéért – mondta akkor. Bármikor történhet valami, például csőtörés, és jó, ha van valaki, aki szükség esetén be tud jutni a lakásba.
Eszter nem tiltakozott, bár halvány nyugtalanság fészkelte be magát a gondolatai közé. A kapcsolatuk sosem volt igazán bensőséges, de nyílt veszekedésig ritkán fajult a dolog. Ilona Cegléden élt, nagyjából egyórányi autóútra Debrecentől, és nem járt hozzájuk sűrűn. Többnyire az unokája születésnapján és szilveszterkor tűnt fel.
A hétvégi házat Eszter és Gábor három éven át csinosgatták. Bevezettették a gázfűtést, ásványgyapottal szigetelték a falakat, korszerű műanyag ablakokat szereltek be. Így az épület már nemcsak nyári pihenésre volt alkalmas, hanem télen is lakhatóvá vált. Amikor a szabadságuk egybeesett, úgy döntöttek, nem költenek drága utazásokra.
Miért repülnének valahová, és vesztegelnének a reptéri ellenőrzéseken, ha két hetet eltölthetnek csendben, hólepte fenyők között? Márk éppen akkor kezdte a téli szünetet, és lelkesedett az ötletért, hogy a természetben lakjanak egy ideig.
Eszter nyugodt szívvel hagyta magára a lakást. Üresen állt, gondosan bezárva. Semmiféle váratlan fordulatra nem számított.