Gábor egyre gyakrabban maradt bent az irodában, Anna pedig egyre mélyebbre temetkezett a munkájába. Belsőépítészként sorra kapta a megbízásokat, új lakások, irodák tervei töltötték ki a napjait, és észre sem vette, mikor lett a házasságukból két egymás mellett futó, de soha nem találkozó élet.
Eszterről sokáig semmit sem tudott. Talán voltak árulkodó jelek – a késő estig tartó „megbeszélések”, egy idegen illat Gábor zakóján, bizonytalan magyarázatok –, de Anna vagy nem akarta észrevenni őket, vagy egyszerűen hitt a férjének. Mindig is hitt. Úgy építette fel a közös életüket, mint egy stabil alapokra húzott házat: biztosra, kiszámíthatóra.
Másnap megszólalt a telefon.
– Anna, találkoznunk kellene. Beszélnünk kell – mondta Gábor.
– Rendben – felelte higgadtan. – A sarki kávézó jó lesz? Ötkor?
Ugyanoda ültek be, ahol évekkel korábban az évfordulójukat ünnepelték. Gábor arca sápadtabb volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Eszter tudni akarja, mikor lesz vége hivatalosan is – vágott bele kertelés nélkül. – Nyugalmat szeretne.
– Értem – bólintott Anna. – Már beszéltem ügyvéddel. Nem lesz bonyolult, alig van közös vagyonunk.
– Tényleg mindent megtartanál? – kérdezte halkan.
– Nem „mindent”. Ami papíron az enyém, az az enyém. Te mondtad, hogy gyorsan és békésen szeretnéd lezárni.
Gábor a csészéjét bámulta.
– Azt hittem, kérni fogsz, hogy maradjak.
– És ha kértem volna, maradtál volna?
– Nem tudom… csak olyan furcsa így.
Anna a szemébe nézett.
– Boldog vagy vele?
– Igen – felelte, de a hangja megingott.
Csendesen váltak el. Gábor Eszterhez ment, egy bérelt lakásba a város másik végén. Anna pedig visszatért a saját otthonába, a tágas, napfényes lakásba, ahonnan rálátott a gesztenyefákra.
Eltelt egy hónap. Beköszöntött a nyár, és Anna elhatározta, hogy felfrissíti a lakást. Nem teljes átalakítást tervezett, inkább új színeket, textíliákat, apró változtatásokat. Saját magának tervezett – kompromisszumok nélkül. Esténként sétált a parkban, régi barátnőkkel találkozott, akikkel évek óta nem beszélgetett igazán.
Egy este ismét Gábor hívta.
– Anna, beszélhetnénk? – szólt fáradtan.
Megint ugyanabban a kávézóban ültek le.
– Mi történt? – kérdezte Anna.
– Eszternek komplikációi vannak. Pihenésre van szüksége, de a szomszédok nálunk felújítanak, elviselhetetlen a zaj. Arra gondoltam… talán visszaköltözhetnék egy időre. Csak átmenetileg.
Anna hosszasan nézte.
– Nem, Gábor.
– De elférnék a kanapén is…
– Nem – ismételte nyugodtan, de határozottan. – Ez már nem a „mi” otthonunk. Ez az enyém.
Gábor lesütötte a szemét.
– Megváltoztál.
– Lehet – mosolygott Anna. – Vagy csak végre önmagam lettem.
A férfi távozott. Anna kinyitotta az ablakokat, zenét tett fel, és elővette a régi fényképeket. Néhányat megtartott emléknek, másokat egy doboz mélyére rejtett.
A nyár gyorsan telt. Beiratkozott egy spanyol tanfolyamra, leutazott a tengerhez egy hétvégére Judittal, és belevágott egy nagy volumenű munkába, amely szakmailag is új szintet jelentett számára. Esténként a balkonon ült egy pohár borral, és a csillagokat figyelte.
– Nem bánod? – kérdezte egyszer Judit.
– Nem – felelte őszintén. – Most kezdtem el igazán a saját életemet élni.
És ez nem üres frázis volt. Nem gyötörte magát éjszakánként, nem rágódott a múlton. Lépésről lépésre haladt előre, ahogy mindig is tudott: csendesen, magabiztosan.
Valahol a város túloldalán Gábor az alvó Esztert nézte, és azon tűnődött, hogyan alakulhatott volna másként minden. De az már egy másik történet volt.
Csakhogy a java még hátravolt.
Újabb hónap telt el, és Anna lassan teljesen belerázódott az új ritmusba. Reggelente a saját, általa választott, kárpitozott ágyában ébredt, kávét főzött, miközben szólt a rádió, majd leült a számítógép elé. A megrendelések szinte maguktól érkeztek, az elégedett ügyfelek továbbajánlották. Esténként sétált vagy Judittal ült be egy pohár borra, aki mindig figyelmesen hallgatta, ítélkezés nélkül.
– Sugárzol – jegyezte meg Judit egy alkalommal. – Rég láttalak ilyen kiegyensúlyozottnak.
Anna az utcai fényeket nézte az ablakon túl.
– Mert végre szabadon lélegzem – mondta halkan.
A nyugalom azonban törékenynek bizonyult. Egy esős, őszi napon hivatalos boríték érkezett a bíróságtól. Gábor pert indított vagyonmegosztás ügyében. Azt állította, hogy a lakás és az autó közös szerzemény, hiszen a házasság idején gyűlt össze a pénz, és az ő hozzájárulása – még ha közvetett is – jelentős volt.
Anna a konyhaasztalnál bontotta fel a levelet. Nem félelem szorította össze a gyomrát, inkább fáradtság. Sejtette, hogy nem lesz ilyen egyszerű.
Azonnal felhívta az ügyvédjét.
– Anna, az esélyei csekélyek – hangzott a nyugodt válasz. – A dokumentumok egyértelműek, a befizetések nyomon követhetők. De az eljárás elhúzódhat. Készen áll rá?
– Igen – felelte habozás nélkül. – Ez az én otthonom.
Hetek teltek előkészületekkel. Igazolásokat, bankszámlakivonatokat, régi számlákat gyűjtött össze. Felidézte, hogyan spórolt az önerőre, hogyan mondott le utazásokról, hogy gyorsabban törlessze a hitelt. Közben a közösségi oldalakon Eszter mosolygott egyre gömbölyödő hassal, új, nagyobb albérletbe költöztek.
Egy hűvös estén, amikor a szél már a lehullott leveleket sodorta az utcán, Anna különös üzenetet kapott, amely új irányba terelte az eseményeket.