– Biztos vagy benne, hogy ez ilyen egyszerű? – kérdezte Anna, miközben a csészét az ablakpárkányra tette.
Lassan fordult Gábor felé. A tekintetében nem volt sem döbbenet, sem fájdalom – csupán nyugodt, figyelmes várakozás, mintha pontosan erre a pillanatra számított volna.
A nappali ablakánál állt, és a csendes, esti udvart figyelte, ahol a lámpák már aranyszínű fénybe vonták a sétányt. A kezében kihűlt tea volt, amikor Gábor belépett, és kimondta az előre begyakorolt mondatot. A hangja határozottan csengett, már-már ünnepélyesen – érezhető volt, hogy sokszor elpróbálta magában.
Gábor egy pillanatra megtorpant. Jelenetre számított: sírásra, szemrehányásra, kérdések özönére. Arra készült, hogy védekeznie kell majd. Ehelyett Anna rezzenéstelenül nézett rá, hangja egyenletes maradt – és ez teljesen kizökkentette.
– Természetesen biztos vagyok benne – felelte, igyekezve még szilárdabbnak tűnni. – Tíz éve élünk együtt, Anna, de… minden megváltozott. Eszter gyermeket vár tőlem. Mellette a helyem. A lakás és az autó pedig házasság alatt lett vásárolva, tehát jog szerint a fele engem illet. Már beszéltem egy ügyvéddel is.
Anna ajkán halvány mosoly jelent meg – nem gúnyos, inkább szomorkás, mintha egy régi emlék suhant volna át rajta. Odalépett a kanapéhoz, leült, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy Gábor is foglaljon helyet vele szemben.
– Ülj le, Gábor. Beszéljük meg higgadtan.
A férfi összevonta a szemöldökét, de leereszkedett a fotelbe. A falióra kattogása töltötte be a szobát. Ahogy a feleségét nézte, úgy érezte, mintha egy idegent látna. A mindig engedékeny, lágy Anna most összeszedettnek és magabiztosnak tűnt.
– Nem is akarod tudni, mióta tart ez? – próbálta visszaszerezni az irányítást. – A részletek sem érdekelnek?
– Nem – válaszolta nyugodtan. – Ennek már nincs jelentősége. Az számít, hogy döntöttél.
Gábor bólintott, elégedetten, hogy nem csap botrányt.
– Rendben. Nem szeretnék veszekedést. Holnap elviszem a dolgaimat, aztán hivatalosan is elindítjuk a válást. Eladjuk a lakást, a pénzt megfelezzük. Az autót megtartom – szükségem van rá a munkámhoz, és Eszter miatt is.
Anna néhány másodpercig csendben figyelte. Aztán felállt, kiment az előszobába, és a szekrényből elővett egy irattartó mappát. Visszatérve letette a dohányzóasztalra.
– Nézd át, kérlek.
Gábor arra számított, hogy számlákat vagy régi szerződéseket talál benne. Amikor azonban meglátta a tulajdoni lapokat – a lakásét és az autóét –, érezte, hogy elönti a forróság.
– Ez meg hogy lehet? A lakás… a te neveden van? És a kocsi is?
– Igen – felelte Anna halkan. – Emlékszel, öt éve, amikor megvettük a lakást? Annyira lefoglalt a munkád, hogy rám bíztad az ügyintézést. A hitelt az én nevemre vettük fel, és felhasználtam azt az anyasági támogatást is, ami az első terhességem után maradt. Te csak a házastársi hozzájárulást írtad alá.
Gábor idegesen lapozott tovább, mintha hibát keresne.
– És az autó? Azt együtt választottuk ki!
– Te választottad – javította ki finoman Anna. – Én fizettem ki a saját megtakarításaimból. Emlékszel a nagy projektre, amiért prémiumot kaptam? A biztosítást és a részleteket is én rendeztem. Te vezetted.
A férfi hátradőlt, értetlenül bámulva rá.
– Miért nem mondtad ezt soha?
– Mert megbíztam benned – felelte egyszerűen. – Úgy gondoltam, minden közös. De jogilag minden az én nevemen van.
Gábor felállt, és idegesen járkálni kezdett. Teljesen más forgatókönyvet képzelt el: síró könyörgést vagy legalább korrekt vagyonmegosztást. Ehelyett rideg tényekkel találta szemben magát.
– Te ezt előre kitervelted? – kérdezte, és most először hallatszott bizonytalanság a hangjában.
– Nem – rázta meg a fejét Anna. – Egyszerűen így alakult. Mindig igyekeztem biztonságot teremteni. Tudod, mennyire rettegek a bizonytalanságtól, amióta a szüleim házassága tönkrement.
Gábor az ablakhoz lépett, ugyanazt az udvart nézte, amit pár perccel korábban Anna.
– Akkor most kiraksz?
– Nem – válaszolta nyugodtan. – Te döntöttél a távozás mellett. Csak azt tisztáztam, hogy a lakást és az autót nem viheted magaddal. A személyes tárgyaidat és a saját számládon lévő pénzt természetesen elviheted.
A férfi felé fordult. Harag villant a szemében, de hamar kifáradt.
– Megváltoztál, Anna.
– Lehet – felelte csendesen. – Vagy talán mindig is ilyen voltam, csak nem figyeltél.
Szó nélkül összepakolta azt a táskát, amit utazásokhoz használt. Anna nem akadályozta; a hálószoba ajtajából nézte, ahogy készülődik.
– Hívlak, ha beszélhetünk a válásról – mondta búcsúzóul.
– Rendben. Sok szerencsét, Gábor.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Anna még állt egy percig a csendben, majd kiment a konyhába, és feltette a vizet. A keze nem remegett. Friss teát töltött magának, leült az asztalhoz, és kinézett az ablakon.
Meleg, májusi este volt. A gesztenyefák virágba borultak, illatuk beszűrődött a nyitott ablakon. Eszébe jutott, amikor tíz évvel korábban ugyanitt sétáltak Gáborral, kéz a kézben, tele tervekkel. Akkor minden olyan egyszerűnek tűnt: munka, otthon, gyerekek. A gyerek azonban nem érkezett meg – egy vetélés, majd még egy, végül feladták a próbálkozást. Gábor egyre többször maradt bent késő estig az irodában, és a távolság közöttük lassan, szinte észrevétlenül kezdett növekedni.