Néhány nappal később váratlanul összefutott Gáborral a házukhoz közeli élelmiszerboltban. A férfi a pénztárnál állt, kezében bevásárlókosárral. Anna pillantotta meg először.
– Szia – lépett oda halkan.
Gábor megfordult, és egy másodpercre zavar futott át az arcán.
– Anna… szia.
Félrehúzódtak a teás polcok mellé, távolabb a sortól.
– Miért kellett idáig elvinni ezt az egészet? – kérdezte Anna egyenesen. – Pontosan tudtad, hogyan vannak a papírok rendezve.
Gábor a cipője orrát nézte, mielőtt válaszolt volna.
– Eszter ragaszkodott hozzá. Azt mondja, a gyereknek rendes otthon kell. Most szűkösen vagyunk. Hitel a nyakunkon, tartozások… Azt hittem, talán beleegyezel, hogy eladjuk a lakást, és elosztjuk az árát.
– Nem – felelte Anna nyugodtan, de megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Az az én otthonom. Én építettem fel, én fizettem érte. Te döntöttél úgy, hogy elmész.
Gábor felnézett. Sértettség és fáradtság keveredett a tekintetében.
– Azt hiszed, nekem könnyű? Szeretem Esztert. Várjuk a gyereket. De pénz nélkül minden nehéz.
– Engem is szerettél valaha – emlékeztette Anna csendesen. – Aztán mégis más utat választottál. Most ezzel kell együtt élned.
A férfi nem válaszolt. Visszalépett a kasszához. Anna még egy percig nézte a távolodó alakját, és meglepődve tapasztalta, hogy nem érez haragot. Csak tisztánlátást.
A tárgyalást egy csípős novemberi napon tartották. A tárgyalóterem kicsi volt, kopott fa padokkal és dohos iratszaggal. Anna az ügyvédje mellett foglalt helyet, egyszerű, sötét ruhában, haját szoros kontyba tűzve. Gábor Eszterrel érkezett; a nő már a hetedik hónapban járt, bő kabátot viselt, és gömbölyödő hasára fonta a karját.
A bíró – középkorú asszony fáradt tekintettel – ismertette az ügy iratait. Gábor jogi képviselője arról beszélt, hogy a házasság alatt közös kasszából éltek, és a férj fizetése a család fenntartását szolgálta, miközben Anna „a saját nevére gyűjtögetett”. Eszter hallgatott, néha megsimította a hasát.
Anna közben arra gondolt, mennyire elferdített ez a kép. Az ő ügyvédje sorra tette az asztalra a bizonyítékokat: bankszámlakivonatokat, amelyekből világosan látszott, hogy a törlesztőrészletek az ő számlájáról mentek; jutalmak, túlóradíjak igazolásai. Még kollégái is tanúskodtak arról, mennyit dolgozott pluszban, hogy hamarabb kifizesse a hitelt.
A szünetben Gábor a folyosón odalépett hozzá.
– Anna, nem tudnánk megegyezni? – kérdezte halkan. – A felét odaadod, és lezárjuk.
Anna végigmérte.
– Nem. Amikor elmentél, vinni akartad a lakást és az autót is. Most már látod, hogy ez nem fog menni.
– Bosszút állsz? – csendült keserűség a hangjában.
– Nem bosszú ez – felelte. – Csak megvédem, ami az enyém.
Gábor elfordult. Eszter távolabbról figyelte őket, nyílt ellenszenvvel.
A második tárgyalási nap hozta a fordulatot. A férfi ügyvédje azt próbálta bizonyítani, hogy Anna tudatosan mindent a saját nevére íratott, hogy később kisemmizhesse a férjét. A bíró azonban dokumentumokat kért – amelyek nem léteztek. Csak feltételezések maradtak.
Amikor Anna szót kapott, felállt.
– Tisztelt Bíróság – kezdte nyugodt hangon. – Tíz évig éltünk együtt. Mindig arra törekedtem, hogy biztos alapunk legyen. A lakásvásárlás idején Gábor mással volt elfoglalva, ezért én intéztem az ügyeket. Ő aláírta a papírokat, anélkül hogy különösebben foglalkozott volna velük. Semmit nem titkoltam el. Így alakult.
Hangja higgadt maradt, mégis erő sugárzott belőle. A bíró figyelmesen hallgatta.
Ezután Gábor következett. Szorosan markolta az irattartót, majd váratlanul megszólalt:
– Tévedtem. Nemcsak a házasságban. Azt hittem, ami közös, az automatikusan fele-fele. De… Anna fizette a részleteket. Az ő számlájáról ment minden.
Eszter hirtelen felé fordult, de ő folytatta:
– Visszavonom a keresetet.
A teremben csend lett. A bíró rákérdezett:
– Biztos ebben?
– Igen – bólintott. – Az az ő tulajdona. Nem akarok tovább pereskedni.
Eszter szó nélkül kiviharzott. Gábor egy pillanatra Annára nézett; tekintetében bánat csillant.
A folyosón még egyszer találkoztak.
– Köszönöm – mondta Anna halkan.
– Nincs mit – felelte a férfi. – Belefáradtam abba, hogy magamnak is mást mondjak.
– És ti hogy vagytok? – kérdezte a nő, Eszterre és a babára utalva.
– Megleszünk – vont vállat Gábor. – Valahogy megoldjuk.
Békésen váltak el. Odakint szemerkélni kezdett az eső, amikor Anna kilépett az épületből. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan súly gördült volna le róla. A per véget ért, a lakás az övé maradt.
Aznap este azonban új fejezet nyílt. Hazaérve levette az átnedvesedett kabátját, és észrevett egy nem fogadott hívást ismeretlen számról. Visszahívta.
– Anna? – szólt bele egy meleg, kissé ismerős férfihang. – Balázs vagyok. Emlékszel, múlt hónapban a designkiállításon találkoztunk? Tanácsot adtál az irodám kialakításához.
Beugrott neki a magas férfi barátságos mosollyal, akivel hosszasan beszélgettek fényekről és színekről.
– Persze, hogy emlékszem.
– Arra gondoltam… lenne kedved vacsorázni velem? Beszélgethetnénk. Munkáról. Vagy bármi másról.
Anna az ablakhoz lépett. Az eső csíkokat húzott az üvegen. A szíve könnyebb volt, mint hosszú hónapok óta.
– Szívesen – felelte.
Azt még nem sejtette, hogy ez a meghívás nem csupán egy kellemes estét tartogat számára.
Eltelt egy év attól az esős naptól, amikor igent mondott Balázsnak. Eleinte csak nyugodt találkozások voltak: séták az őszi parkban, kávézások apró, meghitt helyeken. Beszélgettek munkáról, könyvekről, és azokról az utazásokról, amelyeket mindketten túl sokáig halogattak. Balázs pontosan olyan figyelmes és halk humorú férfi maradt, amilyennek azon a kiállításon megismerte.