— Nem tudom pontosan. De az biztos, hogy nem az anyádhoz megyek vissza — tette hozzá halkan, mégis kérlelhetetlenül.
Gábor nem válaszolt azonnal. Az arcizma megrándult, majd hirtelen felugrott, és néhány lépéssel átszelte a nappalit.
— Ezt most komolyan mondod? Egy ingatlan miatt képes vagy mindent felrúgni? — kérdezte élesen. — Ennyit ér a házasságunk?
Eszter hosszú másodpercekig nézte. Olyan volt, mintha egy ismeretlen férfi állna előtte. A férj, akibe valaha beleszeretett, mintha köddé vált volna. Helyette ott maradt egy fiú, aki az anyja minden szavára ugrik, és gondolkodás nélkül romba dönt bármit egyetlen telefonhívásért.
— Nem a lakásról van szó — felelte nyugodtan. — Hanem rólam. Arról, hogy számodra nem számítok. Hogy a véleményem súlytalan. Hogy eszedbe sem jutott megkérdezni, mit szeretnék. Eldöntötted, mi a kényelmes neked, én pedig csak díszlet voltam hozzá.
— Dramatizálsz…
— Nem. Csak végre tisztán látok. És az én helyem nem itt van, melletted.
Nem hullottak könnyei. Azokat már korábban elsírta. Most csupán ürességet érzett, és azt a makacs, fájdalmas kapaszkodást valamibe, ami már rég kicsúszott a kezéből. Olyan volt, mintha még mindig egy elrobogott vonat kapaszkodóját markolná.
Gábor visszaereszkedett a kanapéra. Nem próbálta maradásra bírni.
Eszter bement a hálószobába. A bőrönd szinte teljesen készen állt; napok óta ott lapult félig megtöltve a szekrény mellett. Sejtette, hogy ez a pillanat eljön, csak azt hitte, lesz még ideje. Talán hónapok. Talán évek. Vagy talán soha.
Nem volt konkrét terve. De maradni — az elviselhetetlenebbnek tűnt.
Egy metrókijárat közelében lévő kávézóban ült le, és a csészéje fölé hajolt. Nem érezte a kávé aromáját, nem érezte az ízét sem. Nóra nem kérdezősködött, amikor megérkezett; egyszerűen leült vele szemben, és csendben jelen volt.
— Meghúzhatom magam nálad néhány napig? — szólalt meg végül Eszter. — Csak amíg rendet teszek a fejemben. Nem akarok később úgy visszanézni erre, hogy elhamarkodott döntést hoztam.
Nóra elmosolyodott.
— Te nem hirtelen indulatból mentél el. Hirtelen indulatból ő döntött helyetted. Te csak most értetted meg, mi történt valójában.
Eszter lassan bólintott.
Egy órával később már Nóra apró garzonjában ült. A levegőben frissen mosott ruhák illata keveredett parfümmel és a macska jellegzetes szagával. Az éjszaka nyugtalanul telt. Képek villantak fel előtte: Gábor arca, Mária lesújtó tekintete, és saját maga, mintha kívülről látná. Mintha egy régi felvételt nézne. Ahogy nevetve festi kékre a háló falát. Ahogy hónapokon át félretesz egy új kanapéra. Ahogy aláírja az átvételi papírt a futár előtt. Minden mozdulat, minden emlék hirtelen értelmét vesztette. Mintha nem is az ő élete lett volna.
Máriának azonban egészen más elképzelései voltak. Naponta többször hívta a fiát, részletes beszámolót követelt, és egyre sürgette a pénz fennmaradó részét. A házukat már előjegyezték végrehajtásra. Néhány hete behajtók kopogtattak nála, ököllel verték az ajtót, miközben a szomszéd, Mária, függöny mögül leskelődve tett úgy, mintha nem lenne otthon. A tartozás közel járt az egymillió forinthoz. Mária azt állította, hogy a pénzt kölcsönadta egy rokonnak, aki kávézót akart nyitni. Az illető felszívódott. Írásos szerződés nem készült, csupán egy kézzel firkált papírdarab maradt utána.
— Ugye érted, hogy nélküled nem boldogulok? — panaszkodta Gábornak sírós hangon. — Ez a ház az egyetlenem. A te gyerekkori otthonod! Itt nőttél fel a karjaimban! Hát hagynád, hogy kitegyenek innen?…
Gábor értette. Szorongott. A szégyen is mardosta. És talán élete legnehezebb helyzetébe került, mert választania kellett aközött a nő között, aki világra hozta, és aközött, akivel közös jövőt tervezett.