Gábor végül döntött.
Az a lakás, ahol Eszterrel közösen éltek, papíron kizárólag az ő nevén szerepelt. Hat esztendővel korábban veszítette el az édesapját, és utána ő örökölte az ingatlant. Akkoriban Mária folyton azt hajtogatta, hogy adják el, és majd vesznek neki egy modernebb, kétszobás otthont egy új építésű negyedben. Gábor azonban hajthatatlan maradt. Eszterrel együtt újították fel a lakást: közösen választották ki a csempét, a parkettát, még a villanykapcsolókat is. Jogilag valóban az övé volt. De erkölcsileg ugyanúgy Eszteré is.
Három nappal később üzenet érkezett a telefonjára.
„Nem ezt akartam. Sajnálom. Gyere vissza, mindent megoldok.”
Eszter nem reagált rögtön. Előbb elment a lakáshoz. Sokáig állt az ajtó előtt, anélkül hogy csengetett volna. A lépcsőházban friss festék szaga terjengett; valamelyik szomszéd épp felújított. A bejárati ajtón átszűrődött Mária hangja: telefonon beszélt, hangosan, határozottan. Hitelekről tárgyalt, és arról, hogy „most már minden rendben lesz”, mintha egy csatát nyert volna meg. A hangjában nyoma sem volt megbánásnak.
Eszter végül sarkon fordult, és lassan lesétált a lépcsőn. Amikor visszaért Nórához, napok óta először tört ki belőle a sírás. Nem látványosan, nem zokogva — csak csendesen, szinte hangtalanul folytak a könnyei.
Egy hét elteltével kibérelt egy apró garzont. A konyhasarok alig volt nagyobb egy szekrénynél, a kanapé kemény és kényelmetlen. Otthonosnak semmiképp sem lehetett nevezni, de a sajátja volt. Felmondott a régi munkahelyén is; nem akarta tovább hallgatni a suttogásokat, és viselni a pillantásokat, amelyekben mindig „Gábor feleségeként” jelent meg. Egy szerkesztőségnél helyezkedett el. A fizetés kedvezőbb volt, a kollégák pedig nem faggatóztak.
Reggelenként zabkását főzött, átfutotta a híreket, és hallgatta, ahogy a szomszéd lakásban egy apa türelmesen számolni tanítja a kisfiát. Néha a lift előtt összetalálkoztak. Eszter ilyenkor rájuk mosolygott. Nem azért, mert beszélgetni akart — csak emlékeztetni magát arra, hogy a kedvesség nem gyengeség, és nem kell attól tartania, hogy valaki visszaél vele.
Egy este tejért ugrott le a közeli boltba, és majdnem összeütközött Gáborral.
A zöldséges pultnál állt, kissé görnyedten, ahogy régen is. Egy háló krumplit szorongatott, az arca fáradtnak tűnt, a tekintete üresen bolyongott a polcokon.
— Eszter… — sóhajtotta úgy, mintha nem is hús-vér embert látna, hanem egy rég elveszített álmot.
A nő megállt, de megtartotta a távolságot.
— Hogy vagy? — kérdezte tárgyilagosan.
— Anyánál lakom. Semmi sem egyszerű. Én… mindent elrontottam.
Eszter nem válaszolt azonnal. Látta a férfi szemében a reményt, hogy majd kimondja: megbocsát, visszatér, újrakezdik.
De nem mondta.
— Beadtam a válókeresetet. Őszintén kívánom, hogy találd meg a helyed — felelte nyugodt hangon.
Azzal elsétált mellette, anélkül hogy hátranézett volna.
Gábor nem indult utána.
Odakint hűvös levegő csapta meg az arcát. A buszmegállóban egy idős asszony álldogált bevásárlószatyorral, pár lépéssel arrébb egy fiatal férfi a telefonját bámulta, cigarettával a kezében. A város élte a maga megszokott életét. Senki sem tudta, hogy számára ez a nap egy korszak végét jelenti. Kívülről mindez jelentéktelen történetnek tűnhetett: egy nő elhagyta a férjét. Voltak, akik vállat vontak volna — „nem illettek össze”. Mások talán sosem értették volna meg, mennyi éven át próbálta elsimítani a repedéseket, elnyelni a sérelmeket, békét teremteni ott, ahol az már rég nem létezett.
Eltelt csaknem egy esztendő.