— Az anyád kedvéért túladtál a lakáson? Akkor oldd meg az életed feleség és otthon nélkül! — vágtam oda a férjemnek, majd a hálószoba felé indultam, hogy elővegyem a bőröndöt.
Amikor Eszter belépett az előtérbe, azonnal megcsapta a cigarettafüst szaga. A folyosón sötét volt; az a villanykörte, amelynek kicserélését Gábor már napokkal ezelőtt megígérte, még mindig nem égett. A falat tapogatva jutott el a nappaliig, ahol felkapcsolta az állólámpát. A kanapén ott ült a férje, beesett arccal, üres tekintettel, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy kilenc estéje alig váltanak egymással néhány szót.
— Ettél valamit? — kérdezte Eszter halkan, miközben levette a kabátját.
A férfi csak bólintott, de a szemét nem emelte fel. Eszter pontosan tudta, hogy ez nem igaz. Az utóbbi időben apró dolgokban is füllentett. Nem is maga a hazugság fájt, hanem az a közöny, amellyel előadta. Régebben legalább vitatkoztak, csattantak a szavak, volt indulat. Mostanra azonban csak a csend maradt.
A konyhában szinte kongott az üresség. A hűtőben egy üveg mustár, egy adag tegnapi hajdina és fél flakon szójaszósz árválkodott. Amikor kinyitotta a felső szekrényt, látta, hogy eltűnt minden, amit néhány napja bevásárolt. Még a teafilterek is hiányoztak. Gábor azt állította, nem evett — mégis mindent elvitt. Már megint.
— Mi lett a kajával? — kérdezte élesen, amikor visszament a nappaliba. — Telepakoltam a hűtőt egy hétre. Most meg semmi sincs. Ez már nem az első alkalom.
Gábor fáradtan sóhajtott.
— Anyához vittem. Tudod jól, hogy nála üres a kamra.
Eszter szája mosolyra húzódott, de a tekintete hideg maradt.
— Most már nálunk is. Ezt sikerült átgondolnod?
— Csak átmeneti állapot — morogta a férfi. — Elintéztem a dolgokat. Hamarosan minden rendeződik.
Eszter közelebb lépett hozzá.
— Mit jelent az, hogy „rendeződik”?
— Túladtam a lakáson — felelte meglepő nyugalommal. — A pénzt már elutalták. Két hét, és költözünk. Megmentjük anya házát, mi pedig addig nála húzzuk meg magunkat. Van hely bőven. Később majd veszünk egy másikat. Közösen. Nem lesz gond.
A nő úgy érezte, mintha kiszorult volna a levegő a szobából. Lassan leült, nehogy azonnal kitörjön belőle a kiáltás.
— Tehát még csak nem is szóltál róla. Egyszerűen eladtad. A közös otthonunkat. Ahol élünk. Amibe a saját megtakarításomból fektettem. Ahol…
— Papíron az enyém volt a lakás — csattant fel Gábor. — Ne csinálj jelenetet! Neked csak az számít, hogy legyen egy kényelmes otthonod. Ő viszont az anyám! Bajban van! Egyedül nevelt fel. Szerinted kit kellett volna választanom?
Ugyanaz a lemez, újra és újra.
Eszter felállt. Feleslegesnek érezte folytatni. Ezt a kört már számtalanszor lefutották — hol emelt hangon, hol kimerült hallgatásba burkolózva. A középpontban mindig ugyanaz a név állt: Mária.
Felvillantak benne a korábbi jelenetek. Amikor az anyósa „csak egy hétre” érkezett, aztán egy teljes hónapig maradt, és Eszter mosta utána az ágyneműt. Amikor elkényeztetettnek nevezte, mert többet keresett, mint a fia. Amikor szemrehányást tett neki azért, mert saját véleménye volt. Gábor pedig ilyenkor csak annyit mondott: „Légy türelmes. Nem tart örökké.”
De valahogy mégis mindig örökké tartott.
— Elmegyek — szólalt meg végül Eszter.
— Hová készülsz?
Egy pillanatra habozott, majd halkan felelte:
— Nem tudom még. De egy biztos: nem maradok itt.