– Majd megbékél vele – felelte Anna egy halk vállrándítással. – Az a fontos, hogy te tisztán látod a helyzetet.
A következő napok feszülten teltek. Mária nem jelentkezett, a telefon néma maradt. Péter láthatóan ideges volt, mégis tartotta magát ahhoz, amit megbeszéltek.
Aztán egy szombat délelőtt váratlanul megszólalt a csengő. Az ajtó előtt Mária állt, kezében egy doboz tortával.
– Jó napot – mondta kimérten. – Szabad bejönnöm?
Anna szó nélkül félreállt az ajtóból.
– Hogyne, Mária. Péter itthon van.
Az asszony határozott léptekkel a konyhába ment. Péter a székéből felpattanva nézett rá.
– Anya? Történt valami?
– Nem történt semmi különös – tette le a süteményt az asztalra. – Gondolkodtam. Sokat. És… – elakadt a hangja. – Röviden: nem volt igazam.
A házaspár egymásra pillantott.
– Ülj le, kérlek – húzott ki egy széket Péter.
Mária letelepedett, elsimította a szoknyája gyűrődéseit, mintha időt akarna nyerni.
– Túlságosan messzire mentem. Igazad volt, fiam. Ti Annával hosszú évek óta együtt éltek. Ez a ti otthonotok. Én pedig… – sóhajtott. – Megijedtem attól, hogy öregszem. Attól, hogy egyedül maradok.
– Soha nem maradsz egyedül – fogta meg Péter az anyja kezét. – Mindig számíthatsz ránk.
– Tudom – bólintott Mária fáradt mosollyal. – Mégis néha úgy érzem, mintha csak teher lennék.
– Kérem, ne mondjon ilyet – szólt halkan Anna, és leült vele szemben. – Senki sem gondol így önre. Egyszerűen mindannyiunknak szüksége van a saját életterére.
Mária váratlanul elmosolyodott.
– Talán túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy én irányítsak. Egyedül neveltelek fel, Péter, minden döntést én hoztam meg. Most pedig… – széttárta a karját. – Most meg kell tanulnom elengedni.
Teát főztek, felvágták a tortát. A beszélgetés lassan oldottabb lett. Mária még a szomszédjáról is mesélt, aki időnként átjár segíteni a takarításban.
Ekkor Anna óvatosan megszólalt:
– Régóta gondolkodunk azon, hogy rendbe tesszük a lakását. A falak már megkoptak, a csap is folyton csöpög.
Mária gyanakvó pillantást vetett rá.
– Ugyan minek az?
– Azért, hogy kényelmesebb legyen ott élni. Hogy eszébe se jusson elköltözni bárhová máshová – válaszolta Anna nyugodtan.
Az asszony elhallgatott.
– De erre nincs félretett pénzem.
– Majd mi álljuk – mondta határozottan Péter. – Anna jól mondja. Csinálunk egy alapos felújítást. És gyakrabban átjárunk.
Amikor Mária később elköszönt, Anna átölelte a férjét.
– Büszke vagyok rád. Szépen helyrehoztad.
– Közösen oldottuk meg – javította ki Péter. – Sok mindent átgondoltam az elmúlt napokban.
– Mire jutottál?
– Arra, hogy nem lehet az egyik ember boldogságát a másik rovására felépíteni. Anyának jót akartam, de rossz eszközzel.
– Én pedig rájöttem, hogy néha ki kell állnunk azért, ami a miénk – felelte Anna. – Akkor is, ha ez fájdalmat okoz valakinek.
Egy hónappal később elkészült a felújítás. Világos falak kerültek a régi, megsárgult tapéta helyére, a csapokat kicserélték, és egy kényelmes, új kanapé is a nappaliba került. Mária mintha éveket fiatalodott volna: kiegyensúlyozottabb lett, derűsebb. Gyakran meglátogatták egymást, de a határok már világosak voltak – vendégként jött, és úgy is ment haza.
Egy este Anna papírokat rendezett a fiókban, amikor rábukkant arra az iratra, amely az egész viszályt kirobbantotta.
– Nézd csak – mutatta Péternek. – Innen indult minden.
Péter végigfutotta a sorokat, majd szó nélkül kettétépte a lapot.
– Így pedig véget ér – mondta. – Nem lesznek többé titkok köztünk.
Anna mosolyogva bólintott.
– Nem. És az otthonunkat sem fenyegeti többé semmi.
Péter elgondolkodva nézett rá.
– Tudod, mi a legkülönösebb? Anyának most tényleg jobb. Már nem retteg annyira.
– Mert megértette, hogy mellette állunk – válaszolta Anna. – Csak éppen mindenki a saját falai között él.
A kanapén ültek, kéz a kézben. Odakint csendesen kopogott az eső az ablakon. Az otthonuk továbbra is az ő erődjük maradt – egy hely, ahol a szabályokat közösen hozzák meg. Férj és feleségként, egymást tisztelve. Pont úgy, ahogyan egy valódi családban lennie kell.