– Nem igazán. Azt hajtogatja, hogy elárultam őt.
– És te mit gondolsz erről? – kérdezte Anna higgadtan.
– Én… – Péter végigsimított a homlokán, mintha így akarná rendbe tenni a gondolatait. – Fogalmam sincs, Anna. Mégiscsak az anyámról van szó. Idős már.
– És ez feljogosít arra, hogy a hátam mögött bejelentsd ide? – Anna lassan megrázta a fejét. – Tudod, mi fájt igazán? Nem maga a szándék. Hanem az, hogy eltitkoltad előlem.
Péter közelebb húzódott hozzá a kanapén.
– Attól tartottam, hogy nemet mondasz.
– Természetesen nemet mondtam volna! – tárta szét a karját Anna. – Komolyan azt gondoltad, hogy a sunyítás jobb megoldás?
– Nem akartalak becsapni… csak nem volt bátorságom előhozakodni vele.
– És most már van?
Péter lehajtotta a fejét.
– Mostanra mindent összekuszáltam.
Néhány percig némán ültek egymás mellett. A levegő tele volt kimondatlan mondatokkal. Végül Anna törte meg a csendet.
– Miért nem mondtad el neki, hogy jogilag eleve érvénytelen volt az egész? Hogy az én hozzájárulásom nélkül semmit sem ér?
– De hát te intézted el a visszavonást, nem?
– Nem én, Péter. A törvény mondja ki. Közös tulajdonról beszélünk. Ha valaki hibázott, az te voltál, nem én.
Péter mélyet sóhajtott.
– Azt mondja, teljesen egyedül marad. Hogy senkinek sincs rá szüksége.
– És ezért akart idejönni hozzánk?
– Nem hittem, hogy valóban költözni akar.
Anna halvány, hitetlen mosollyal nézett rá.
– Akkor mire volt jó a bejelentés?
– Gondoltam… a jövőre – akadt el. – Ha netán történne velem valami.
– Péter – fogta meg a férfi kezét Anna –, édesanyád próbára tett minket. A bejelentés csak az első lépés lett volna. Utána jött volna a költözés, aztán az, hogy beleszól mindenbe. Nem az a gond, hogy támogatjuk őt. De az együttélés más kérdés.
Péter hosszasan hallgatott, végül bólintott.
– Igazad van. Gyáva voltam. Sajnálom.
– A gyengeséget el tudom engedni – felelte Anna csendesen. – A hazugságot nehezebben.
– Hogyan tovább?
Anna felállt, mintha ezzel is jelezné: mostantól más szabályok jönnek.
– Először is: nincs több titok. Másodszor: édesanyád marad a saját otthonában. Segítünk neki, látogatjuk, számíthat ránk, de külön háztartásban él. Harmadszor: minden lényeges döntést együtt hozunk meg.
– És ha valamiben nem értünk egyet?
Anna egyenesen a szemébe nézett.
– Akkor választanod kell: vagy én maradok ebben a lakásban veled, vagy az édesanyád költözik ide helyettem.
– Ez ultimátum? – kérdezte Péter halkan.
– Inkább határvonal – felelte Anna. – Harminc év házasság után jogom van tudni, számíthatok-e rád.
Ekkor megcsörrent Péter telefonja. A kijelzőn Mária neve villogott.
– Nem veszed fel? – kérdezte Anna.
Péter néhány másodpercig nézte a képernyőt, majd elutasította a hívást.
– Később visszahívom. Előbb kettőnk között kell rendet tenni.
Anna lassan bólintott.
– Így helyes. Mi vagyunk egy család. Közöttünk nem lehetnek rejtett lépések.
Másnap Péter átment az anyjához. Csaknem három órán át maradt nála. Amikor hazatért, a szeme piros volt, arca fáradtnak tűnt.
– Ennyire nehéz volt? – kérdezte Anna, miközben teát öntött a csészékbe.
– A „nehéz” enyhe kifejezés – roskadt le a székre Péter. – Sírni kezdett. Azt mondta, cserbenhagytam. Hogy az egész életét rám tette fel… és most hátat fordítok neki.
– Mit válaszoltál?
– Elmondtam mindent. Hogy mi ketten házasok vagyunk, közös az otthonunk, és hibáztam, amikor nélküled döntöttem. Nem mentegetőztem.
Anna elé csúsztatta a csészét.
– Hogyan fogadta?
– Megsértődött. Azt vágta a fejemhez, hogy papucs lettem. Hogy téged választottalak az anyám helyett.
– És valóban választottál?
Péter Anna szemébe nézett.
– Az igazság mellett döntöttem. Három évtized közös élet után nem tehettem mást. Tévedtem, és ezt beismertem.
Anna arca ellágyult.
– Attól féltem, mást mondasz.
– Például?
– Hogy kijelented: engem választasz, nem őt. Ez ugyanúgy rossz lenne. Nem kell versenyeznünk egymással.
– Nem teljesen értem.
– Segíthetünk neki, támogathatjuk, elvihetjük nyáron a nyaralóba is. De külön otthonban kell élnünk. Ez az egyensúly.
Péter ismét bólintott.
– Ugyanezt próbáltam megértetni vele. De azt hiszi, hogy te fordítottál ellene.