– Remek! – lelkendezett Mária a vonal túlsó végén. – Akkor számítok rád holnap. És el ne felejtsd megfőzni azt a céklalevest, annyira szeretem, ahogy te készíted!
Anna szó nélkül bontotta a hívást. Hát ez több a soknál. Nem egyszerű látogatásról van szó, hanem költözésről. Mária komolyan azt hiszi, hogy ide fog beköltözni? Ezt már nem.
Másnap Anna kivett egy nap szabadságot, és egyenesen a kormányablakba ment. Hosszasan kivárta a sorát, majd részletesen előadta az ügyet. Az ügyintéző átfutotta az iratokat, és tárgyilagos hangon közölte:
– Amennyiben a másik tulajdonos nem járult hozzá, a bejelentés érvényteleníthető.
Anna bólintott.
– Szeretnék ügyvédhez fordulni.
Egy órával később már Gábor irodájában ült. Az asztalon szétterítve feküdtek a lakás adásvételi papírjai.
– Asszonyom, az ön aláírása nélkül ez a bejelentés jogilag támadható – magyarázta az ügyvéd. – Elkészítem a szükséges kérelmet. Körülbelül egy hét, mire hivatalosan is törlik.
– Indítsa el az eljárást – felelte Anna határozottan.
Aznap este nyugodt arccal sürgött-forgott a konyhában. Péter a nappaliban álldogált, láthatóan feszengve.
– Anna… még mindig haragszol rám? – kérdezte óvatosan.
– Nem – felelte a nő halvány mosollyal. – Már nincs miért.
– Tényleg? – Péter arca felderült.
– Igen. Döntöttem.
A férfi megdermedt.
– Miféle döntést hoztál?
– Majd meglátod – vont vállat Anna. – Ülj le, kihűl a vacsora.
Szombatra Anna vacsorára hívta Máriát. Az anyós egy jókora bőrönddel toppant be az ajtón.
– Elhoztam néhány személyes holmit – közölte magától értetődően. – Az ágyneműmet is. Nem alszom idegen párnán.
– Milyen alapos – jegyezte meg Anna udvarias mosollyal.
Az étkezés során Mária egyre inkább belemelegedett a tervei ismertetésébe.
– Mostantól végre igazi családként élünk! Már ki is néztem magamnak a dolgozószobát. Tágas, világos, pont megfelel.
– Anya, erről nem volt szó… – próbálkozott bizonytalanul Péter.
– Mit kell ezen egyeztetni? Hivatalosan itt lakom, jogom van hozzá! – csattant fel Mária.
Anna ekkor felállt, és a táskájából elővett egy iratgyűjtőt.
– Mária, itt találja a határozat másolatát – mondta higgadtan. – A bejelentése érvénytelenítésre került. Holnaptól nincs bejelentve ebbe a lakásba.
– Tessék?! – az asszony arca bíborvörös lett. – Péter, ez mit jelentsen?
– Anna… mit csináltál? – kapkodta a tekintetét a férfi.
– Azt, amit kellett – felelte nyugodtan. – A hozzájárulásom nélkül törvénytelen volt az egész. Márpedig én nem adtam engedélyt.
– Hogy volt merszed?! – Mária az asztalra csapott. – Péter, mondj már valamit!
A férfi némán bámulta a tányérját.
– A csomagját nyugodtan összepakolhatja – mutatott a bőröndre Anna. – A beköltözés elmarad.
– Péter! – pattant fel Mária. – Hagyni fogod, hogy így beszéljen velem? Az anyád vagyok!
Péter lesütötte a szemét. Hosszú másodpercek teltek el.
– Anya… Annának igaza van. Ezt előbb meg kellett volna beszélnem vele.
– Megbeszélni a feleségeddel? Rólam? – Mária a mellkasához kapott. – Felszökött a vérnyomásom! A gyógyszereim… hol vannak?
Lázas mozdulatokkal kutatni kezdett a táskájában. Péter felugrott.
– Nyugodj meg, hozok egy pohár vizet!
– Nem kell víz! – förmedt rá az asszony. – Fogd a bőröndöt, és vigyél haza! Egy percig sem maradok itt!
Anna karba font kézzel figyelte a jelenetet.
– Kiváló ötlet – jegyezte meg csendesen.
Amikor az ajtó végre becsukódott mögöttük, Anna lassan leereszkedett a fotelbe. Mély levegőt vett. Ujjai még remegtek, de megcsinálta. Nem lehet őt kész helyzet elé állítani. Éveken át dolgozott, spórolt, túlórázott ezért a lakásért. Ez az otthona – és senki sem sajátíthatja ki.
Két órával később Péter visszatért. Óvatosan lépett be, mintha attól tartana, hogy a padló is megcsikordul alatta.
– Anna…
– Hogy van édesanyád? – kérdezte a nő tárgyilagosan. – Sikerült megnyugodnia?