A férj a felesége tudta nélkül állandó lakcímet intézett az édesanyjának a közös lakásukba. Három hétig titkolta a dolgot, ám amikor az igazság napvilágra került, nem úgy alakult minden, ahogy remélte.
Anna gondosan egymás mellé helyezett három pohár joghurtot a konyhapulton: először a málnásat, mellé az őszibarackosat, végül az áfonyásat. Mindig ebben a sorrendben. Szerette, ha a dolgok kiszámítható rendben követik egymást. A poharak szinte összeértek, katonásan sorakoztak. Így volt helyénvaló.
A bejárati ajtó zárjában elforduló kulcs hangja hasította ketté a csendet. Péter a megszokottnál jóval korábban ért haza.
– Anna, itthon vagy? – kukkantott be a konyhába, majd egyenesen a hűtőhöz lépett.
– Dehogy vagyok – felelte hűvösen az asszony, miközben a lencsét válogatta, és fel sem pillantott.
– Mi bajod van? – kérdezte Péter, már az áfonyás joghurttal a kezében, amit gondolkodás nélkül kiemelt a sor végéről. Leült az asztalhoz, és feltépte a fedelét.
Anna arca megfeszült.
– Hová tetted a banki iratokat? Az étkezőasztalon hagytam őket.
– Ja, azok… – torpant meg a férfi egy pillanatra. – A dolgozószobába vittem. Át akartam nézni valamit.
A nő homloka ráncba szaladt. A hanghordozás. Az a bizonyos tétova félmondat. Nem stimmelt. Szó nélkül a dolgozószobába ment. Az íróasztal egyik fiókja résnyire nyitva maradt. Kihúzta. A bankpapírok alatt egy hivatalos, pecsétes dokumentum lapult. Anna ujjai megmerevedtek, amikor kiemelte.
Lakóhely-bejelentési igazolás. Név: Mária Markovna Voroncova. Bejelentett cím: az ő lakásuk. A dátum három héttel korábbi.
– Péter! – rontott vissza a konyhába, a papírt a levegőben lobogtatva. – Ez meg micsoda?!
A férfi félrenyelte a joghurtot, köhögni kezdett.
– Anna, kérlek, hadd magyarázzam el…
– Mit akarsz megmagyarázni? – csattant fel. – Azt, hogy az anyádat bejelentetted ide, a közös otthonunkba, anélkül hogy egy szót szóltál volna?
– Idős már, szüksége van egy kis biztonságra…
– Biztonságra? – csapott az asztalra Anna. – Ezt a lakást együtt vettük meg! Megkérdeztél engem? Nem!
– Csak aggódik a jövője miatt…
– És én talán nem aggódom? Csak az ő félelmei számítanak?
Péter lesütötte a szemét. Anna belül szinte izzott. Harminc év közös munka, spórolás, lemondás. Harminc év, mire végre saját lakásuk lett. És most mindezt egy tollvonással megosztotta valaki mással, titokban.
– Mióta készültél erre? – kérdezte csendesebben, de annál veszélyesebb hangsúllyal.
– Ez csupán adminisztráció… papírmunka.
– Papírmunka? – remegett meg a hangja. – Egy új lakót bejegyezni az otthonunkba szerinted jelentéktelen formalitás?
– Anyának így nyugodtabb. Fél attól, hogy egyszer egyedül marad, fedél nélkül.
– És én mitől féljek? Hogy holnaptól lesz egy harmadik „jogosult” a saját lakásomban?
Anna ökölbe szorította a dokumentumot. Péter bűnbánó arccal hallgatott.
– Mária tudja, hogy én erről most szereztem tudomást?
– Még nem beszéltem vele róla…
– Remek – dobta a papírt az asztalra Anna. – Egyszerűen csodálatos.
A férfi közelebb lépett volna.
– Ne haragudj. Nem rossz szándékból tettem. Anyám sem akart problémát.
– Most ne az anyáddal takarózz! – lépett hátra Anna. – Te döntöttél így. A hátam mögött. Három héten át titkoltad.
– Nem hazudtam…
– Akkor minek nevezzem? Elhallgatásnak? Apró, jelentéktelen részletnek? – tárta szét a karját. – Nem értelek, Péter.
Sarkon fordult, kiviharzott a hálóba, és bevágta maga mögött az ajtót. A mellkasában vadul dobogott a szíve. Soha, egyetlen egyszer sem érezte még, hogy a férje elárulta volna. Most viszont olyan fájdalom szorította a torkát, hogy legszívesebben kiáltott volna.
Ekkor megszólalt a telefon. A kijelzőn a név villogott: „Mária Markovna”. Anna keserűen felnevetett, majd felvette.
– Annácska, drágám! Hogy vagy? – csengett a vonal túlsó végén a túláradóan kedves hang.
– Megvagyok – válaszolta hűvösen.
– Képzeld, jó hírem van! Holnap átugrom hozzátok. Viszem a holmimat is. Légy szíves, üríts ki egy polcot a szekrényben.
Anna lélegzete elakadt.
– Miféle polcot?
– Ugyan már – szólt enyhe fölénnyel Mária. – Mostantól jogom van hozzá. Péter nem szólt? Be vagyok jelentve.
Anna ujjai megfeszültek a telefon körül.
– Már tudom.