A férfi úgy zuhant vissza a székére, mintha egyszerre kiszállt volna belőle minden erő. Az anyja tenyerébe temette az arcát, és némán ringatta a fejét.
— De hiszen válunk… — tört fel rekedten Gáborból. — Ha elválunk, akkor ezek szerint én semmit sem kapok?
— Azt kapod, amit te magad teremtettél meg — felelte higgadtan Katalin. — A lakást, ami a neveden van, és az autót, amit te fizettél.
— Kati, kérlek… ne csináld ezt. Nyolc évig éltünk együtt. Ennyit sem jelentek?
— Amikor nincstelennek neveztél, akkor jelentettem bármit is? — kérdezett vissza a nő.
— Indulatból mondtam! Hibáztam… Sajnálom. Ne váljunk el, jó?
— Nem, Gábor. Most láttam meg, ki vagy valójában. Amint azt hitted, hogy nincs pénzem, gondolkodás nélkül félretettél.
— Nem tudtam az örökségről!
— Pont ez a lényeg. Azt hitted, nincs mit nyerni rajtam.
Gábor nem is érzékelte a szavai mögött megbúvó keserű iróniát, csak kapaszkodott az utolsó esélybe.
— Kérlek, gondold át még egyszer. Van otthonunk, autónk, élhetnénk kényelmesen…
— Az én vagyonom terhére? — kérdezte Katalin nyugodtan.
— Úgy értem… a közösünkből.
— Nincs közösünk, Gábor. Ezt te magad mondtad ki.
A rövid csend után a bíró ismertette az ítéletet. A házasságot Gábor Péter és Katalin között felbontja. A házasság alatt szerzett ingóságok és ingatlanok annál maradnak, akinek a nevén szerepelnek. A Katalin által örökölt, több mint huszonhárommillió forint értékű vagyon nem képezi a megosztás tárgyát.
— A tárgyalást lezárom — hangzott el végül.
Gábor a padlót bámulta, mintha ott keresné a megoldást. Az édesanyja halkan szipogott mellette, Réka pedig tanácstalanul pillantgatott bátyjára, majd Katalinra.
— Gábor — fordult hozzá a nő, immár volt férjéhez — kívánom, hogy egyszer találj valakit, aki a természetedért szeret majd.
— Katalin, ne menj el így — próbálta visszatartani a férfi.
— Miért maradnék? Te mondtad, hogy fellélegezhetsz nélkülem.
— Megbántam!
— Én nem — felelte csendesen.
Amikor kilépett a tárgyalóteremből, egyenes háttal haladt végig a folyosón. Már nem a férjét látta maga előtt, csupán egy embert, aki saját kezével rombolta le a közös jövőjüket. Odakint ragyogó őszi fény fogadta. Elővette a telefonját, és tárcsázta az ingatlanügynök számát.
— Jó napot, Katalin vagyok. A múltkor említett egy vidéki házat… Igen, most már szeretném megnézni.
Gábor eközben az épület előtt maradt az anyjával és a húgával. Az asszony keserűen csóválta a fejét.
— Gábor, mit műveltél? Huszonhárommillió forint!
— Anya, honnan sejthettem volna?
— Talán meg kellett volna ismerned a saját feleségedet — jegyezte meg Réka szemrehányóan. — Nyolc év házasság, és fogalmad sem volt a családjáról.
— Soha nem beszélt róluk…
— Mert te sosem kérdezted. Mindig csak magaddal törődtél.
A férfi elhallgatott. Be kellett látnia: valóban egyetlenegyszer sem érdeklődött komolyan Katalin múltja iránt. Jelentéktelen, háttérben élő nőnek gondolta, akinek nincsenek kapcsolatai, gyökerei, titkai.
Egy hónap elteltével jutott a fülébe, hogy Katalin megvásárolta a kiszemelt vidéki házat, és állást kapott egy művészeti galériában. Egy délután véletlenül összefutottak egy kávézóban. A nő frissebbnek, fiatalosabbnak és felszabadultabbnak tűnt, mint valaha.
— Katalin… — lépett az asztalához Gábor.
— Gábor — biccentett udvarias távolságtartással.
— Hogy mennek a dolgaid?
— Rendben. Dolgozom, csinosítgatom a házat.
— Arra gondoltam, talán…
— Nem — szakította félbe határozottan. — Bármit szeretnél mondani, a válaszom nem.
— De megváltoztam!
— Ennek örülök. Csak én már nem szeretnék része lenni az életednek.
Katalin felállt, az asztalra tette a kávé árát, majd távozott. Gábor ott maradt egyedül, és akkor értette meg igazán, mit veszített el. Nem csupán a feleségét, hanem azt az embert is, aki nyolc éven át mellette állt, hitt benne és támogatta. Amikor pedig tehernek érezte, könyörtelenül félresodorta.
Katalin időközben új életet épített: saját otthonában élt, szerette a munkáját, utazásokat tervezett. Gábor viszont napról napra számolgatta a kiadásait, és egyre gyakrabban gondolt arra, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét. De az idő nem enged a kérlelésnek — és a megtört bizalom sem épül újjá soha teljesen.