Váratlan látogatók
– Nóra, azonnal nyisd ki! – csattant újra az öklözés a rozoga kiskapun, amely úgy remegett, mintha mindjárt kiszakadna a helyéből. – Ne játssz bújócskát, pontosan tudom, hogy bent vagy!
A hangjára összerezzentem. A bögrém majdnem kicsúszott a kezemből, a laptop pedig lefordult a térdemről, egyenesen a harmatos fűbe. Három napja menekültem ide, ebbe a kopott, de számomra kedves nyaralóba, hogy végre pontot tegyek a kéziratom végére. Ez volt az én csendes menedékem – most pedig úgy tűnt, ostrom alá került.
– Mindjárt megyek! – szóltam vissza, és gyorsan belebújtam a tavaly itt felejtett papucsba.
Amikor kinyitottam a kaput, Erzsébet állt ott – az anyósom. Merev tartásával, kérlelhetetlen tekintetével olyan volt, akár egy díszszemlére állított szobor. Vállán két hatalmas táska lógott, nagyobbak, mint az enyémek együttvéve, ruhája rikító színekben játszott, szája sarkában pedig diadalmas mosoly bujkált.
– Végre! – suhant el mellettem köszönés nélkül. – Látom, teljesen elengedted magad, amióta nincs rajtad szem. Szerencse, hogy időben ideértem.
Ott maradtam a kapuban, míg ő már a ház felé vonszolta a csomagjait. Az úton uborkák, paprikák és befőttesüvegek gurultak ki a táskából, mintha egy mozgó piac költözne be.
– Erzsébet, ha előre tudom, hogy jön, legalább készülök valamivel…
– Ugyan miért kellett volna bejelentenem? – vetette oda hátra sem pillantva. – Ez a ház az enyém. Pontosabban a fiamé. Talán engedélyt kell kérnem, ha pihenni támad kedvem?
A „fiam háza”. Csakhogy az álomnyaraló árának felét én álltam, amikor eladtam a nagymamám lakását. De vitába szállni vele? Teljesen felesleges. Aki ismer ilyen természetű anyóst, pontosan tudja, mi következik.
– Nóra, ürítsd ki a nagy hálószobát – tette le a csomagokat a frissen felmosott verandára. – Az én derekam már nem bírja a sufnit.
– De én ott alszom… minden holmim ott van.
– Átpakolod. Fiatal vagy, majd megoldod.
Lenyeltem a tiltakozást. Tíz éve vagyok házas Gáborral, de Erzsébet minden felbukkanása felér egy természeti csapással.
Még abban bíztam, hogy csak néhány napig marad. A remény azonban szertefoszlott, amikor kipakolni kezdett.
– Figyelj ide, Nóra. Értesítettem mindenkit: ezentúl itt lesz a családi üdülő. Az embereknek jár a friss levegő. Nem napozhatsz itt egyedül, mint valami elkényeztetett macska.
Egy tál eperrel a kezemben dermedtem meg.
– Mindenkit?
– Ilona holnap érkezik a gyerekekkel. Aztán befutnak a pécsi unokatestvérek is. Hétvégére várjuk a keresztkomákat a kölykökkel. Ja, és hozzák a kutyát is. Ugye nincs kifogásod?
– De hiszen összesen három hálószoba van! – csúszott ki belőlem.
– Majd teszünk be kempingágyakat. Nem kastély ez.
Nevetve indult szemlét tartani a kertben, közben szóvá tette a „rendetlen” ágyásokat és a „satnya” retket. Én a verandán állva értettem meg: oda a három hónapnyi csendes alkotás. Helyette három hónap Erzsébet-féle kényszertábor vár rám.
Másnap hajnalban rúgások zaja verte fel a házat. Az ajtóban Ilona állt – mintha Erzsébet másolata lenne, csak testesebb kiadásban, még szigorúbb arccal. Mögötte három túlpörgött kamasz viháncolt, egyikük chipses zacskót lobogtatott.
– Nóra, ne ácsorogj, engedj be! – tolta félre az ajtót, és beterelte a gyerekeket.
Percek alatt birtokba vették a verandát. A zene bömbölt, ők egymást túlkiabálva nevetgéltek és káromkodtak. Megpróbáltam jelezni, hogy itthonról dolgozom, határidőim vannak. Ilona azonban csak vállon veregetett.
– Keress inkább rendes állást, Nóra! Ne csak azt a számítógépet nyomkodd egész nap! – mondta nevetve, mintha ez volna a világ legjobb tanácsa, és én már előre éreztem, hogy ez még csak a kezdet.