— Miért nem kíván reagálni arra, amit a férje állított? — faggatózott tovább a bíró.
— Nem érzem szükségét, hogy vitába szálljak — felelte Katalin higgadtan.
A teremben ülő rokonok összepillantottak. Réka szája sarkában elégedett mosoly bujkált: minden a terveik szerint alakult. Katalin nem tiltakozott, nem követelt sem tartásdíjat, sem közös vagyont, mintha valóban semmi köze nem lenne az egészhez.
— Rendben — zárta le a kérdést a bíró. — A következő tárgyalási nap október huszonhetedike. Addigra kérem, nyújtsák be a szükséges iratokat.
A folyosón Gábor diadalittasan fordult a családjához.
— Láttátok? Gyerekjáték volt. Katalin meg sem próbált bármit is kérni. Pontosan tudja, hogy nélkülem sehol sincs.
— Így kell ezt, fiam — bólogatott elégedetten az anyja. — Majd találsz magad mellé egy hozzád méltó asszonyt.
— Legalább nem csimpaszkodik beléd — tette hozzá Réka. — Ebben legalább volt benne egy kis józanság.
Ugyanebben az időben Katalin otthon ült az íróasztalánál, és egy vastag dosszié tartalmát rendezgette. Egy pillanatra megállt, majd elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Andrea, Katalin vagyok. Fél éve azt mondta, keressem, ha végre döntök.
— Természetesen emlékszem — válaszolt a közjegyző határozott hangon. — Történt valami?
— Elindult a válás. Holnap tudna fogadni?
— Tíz órára jöjjön be az irodámba.
Másnap Katalin pontosan érkezett. Andrea ötvenes éveiben járó, kimért megjelenésű nő volt, aki a részletekben hitt, és sosem dolgozott felületesen.
— Mi változott azóta, hogy legutóbb beszéltünk? — kérdezte, miközben helyet foglaltak.
— A férjem beadta a keresetet. Holnap lesz a folytatás.
— Akkor nincs időnk vesztegetni. Minden dokumentumot elhozott?
— Igen, mindent összegyűjtöttem.
A közjegyző alaposan átnézte a papírokat, jegyzetelt, majd felpillantott.
— Biztos benne, hogy mindezt titokban akarja tartani a per lezárásáig?
— Teljesen. Szeretném, ha Gábor a megfelelő pillanatban szembesülne a valósággal.
— Értem. Akkor aláírjuk a szükséges nyilatkozatokat. Hat hónap múlva minden hivatalosan is az ön nevére kerül.
Katalin hazatérve gondosan visszazárta a dossziét. A következő nap lesz az utolsó tárgyalás, és akkor Gábor végre megtudja az igazságot.
Este Réka hívta.
— Szia, Katalin. Ugye tényleg nem akarsz semmit követelni a bátyámtól?
— Nem — felelte nyugodtan.
— Megnyugodtam. Már attól tartottunk, hogy az utolsó percben mégis igényekkel állsz elő.
— Ne féljetek. Minden a legnagyobb rendben lesz.
— Akkor holnap találkozunk a bíróságon.
Katalin letette a telefont, és halvány mosoly suhant át az arcán. Réka hamarosan megtapasztalja, mit jelent számára a „legnagyobb rend”.
Október huszonhetedikén reggel mindannyian megjelentek a tárgyalóteremben. Gábor lazán ült a padon, jókedvűen beszélgetett az anyjával és a húgával. Katalin csendben foglalt helyet, ölében a mappával.
— A bíróság megkezdi Gábor és Katalin házasságának felbontására irányuló eljárást — jelentette be a bíró.
— Tisztelt Bíróság — állt fel Gábor —, közös megegyezéssel döntöttünk a válás mellett. Egyikünk sem támaszt követelést a másikkal szemben.
— Katalin, ezt megerősíti? — fordult hozzá a bíró.
— A válási szándékomat igen. Ugyanakkor a vagyon kérdésében lenne észrevételem.
Gábor azonnal felé kapta a fejét.
— Miféle vagyonról beszélsz? — csattant fel. — Neked nincs semmid.
— De igen — mondta Katalin nyugodtan, és előhúzott néhány iratot. — Eszter nagynénémtől örököltem.
A teremben tapinthatóvá vált a feszültség. Az anyós előrehajolt, Réka döbbenten meredt rájuk.
— Miféle örökség? — kérdezte Gábor elhaló hangon.
— A nagynéném fél éve hunyt el. Rám hagyta a debreceni belvárosi lakását, egy nyaralót a város határában, valamint jelentős bankbetétet. A hivatalos hagyatéki végzést tegnap vettem át.
A bíró átvette a dokumentumokat, és figyelmesen áttanulmányozta őket.
— Az örökléssel szerzett vagyon a törvény értelmében különvagyonnak minősül — mondta ki végül. — Nem képezi a házastársi vagyonközösség részét, így a megosztás tárgyát sem.
Gábor arca egy pillanat alatt elsápadt, miközben a teremben síri csend telepedett mindenkire.