— Végre leráztam magamról ezt a nincstelen libát — vágta oda a férjem a válóperünk napján. Aztán amikor később értesült az örökségemről, hirtelen elapadt a hangja.
Egy borongós októberi délutánon Gábor szokatlanul komor arccal lépett be a lakásba. Katalin a konyhában állt, vacsorához aprította a zöldségeket, és azonnal feltűnt neki a férfi tekintetének idegensége. Nyolc év alatt még nem látta ilyen zárkózottnak.
— Katalin, beszélnünk kell — mondta Gábor, és megállt az asztal túloldalán.
A nő letette a kést, megtörölte a kezét, és kérdőn nézett rá. A férfi hangjában volt valami, amitől összeszorult a gyomra.
— Ma reggel bent voltam a bíróságon. Elindítottam a válást.
A kijelentés nehéz csendet hagyott maga után. Katalin lassan összehajtotta a konyharuhát, mintha időt akarna nyerni, hogy felfogja a hallottakat.
— Miért döntöttél így? — kérdezte halkan.
— Elegem lett abból, hogy csak én keresek. Megszakadok a munkában, te pedig otthon ülsz, és semmi hasznod. Harminckét éves vagy, mégis olyan, mintha egy súlyt cipelnék a nyakamban — felelte Gábor, karba tett kézzel.
Katalin nem kapkodott a válasszal. Nyolc évvel korábban ment hozzá a fiatal programozóhoz, aki ugyan tisztességesen keresett, de még nagyobb jövőről álmodott. Akkor közösen határozták el, hogy amíg gyermekük nem születik, ő vezeti a háztartást. A baba azonban sosem érkezett meg, az évek múltával pedig egyre nehezebb lett volna újra elhelyezkednie.
— Rendben — mondta végül egyszerűen.
Gábor láthatóan jelenetet várt: könnyeket, tiltakozást, könyörgést. A higgadtság kizökkentette.
— Ne számíts semmire a válás után. A lakás az én nevemen van, az autó is. Te nem tettél bele semmit ebbe a házasságba.
— Tudomásul vettem.
— Holnap megyünk az ügyvédhez. Az iratok elő vannak készítve.
Másnap az iroda tárgyalójában Gábor magabiztosan foglalt helyet. Elegáns öltönyben ült, előtte precízen rendezett dokumentumok. Katalin visszafogott ruhát viselt, csupán egy kis táskát hozott magával.
— Így már szeretem, nincs cirkusz — jegyezte meg Gábor, amikor az ügyvéd kávéért kiment. — Végre megszabadultam ettől a szerencsétlentől. Nélkülem úgysem boldogulsz, de az többé nem az én problémám.
Katalin hitetlenkedve nézett rá. Nyolc közös év után ezek a szavak fájdalmasan csengtek, mégis csendben maradt, csak bólintott.
Ekkor megszólalt Gábor telefonja. Az édesanyja hívta.
— Na, fiam, mi a helyzet? Találkoztatok már azzal a… hogy is hívják? — hallatszott tisztán a kagylóból.
— Igen, mama, minden a terv szerint alakul — felelte Gábor.
— Helyes. Az én fiam ennél sokkal többet érdemel, nem egy ilyen tehertételt. Mindig mondtam, hogy rosszul választottál.
Gábor oldalra sandított, várta, hogy Katalin reagáljon. A nő azonban nyugodtan lapozgatott a mappájában.
— Majd otthon beszélünk — zárta rövidre a beszélgetést.
— Az édesanyádnak igaza van — szólalt meg váratlanul Katalin. — Valóban jobbat érdemelsz.
A férfi meghökkent. Vádaskodásra számított, nem egyetértésre.
Amikor az ügyvéd visszatért, áttértek a részletekre. A lakás és az autó Gábor nevén szerepelt. Közös megtakarításuk nem volt, gyermekük sem született. Az ügy egyszerűnek tűnt.
— Van bármilyen közös vagyon, amit meg kell osztani? — kérdezte a jogász.
— Nincs — felelte Gábor azonnal. — A feleségemnek semmije sincs.
— És önnek, Katalin? — fordult a nőhöz.
— Nekem sincs — válaszolta egyenletes hangon.
Egy héttel később sor került az első tárgyalásra. Gábor az anyjával és a húgával, Rékával érkezett. A rokonok a padsorokban foglaltak helyet, készen arra, hogy erkölcsi támaszt nyújtsanak.
— Tisztelt Bíróság, ez a házasság teljesen kiüresedett — kezdte Gábor. — A feleségem nem dolgozik, nincs vagyona, az én jövedelmemből él. Kérem, hogy mielőbb mondják ki a válást.
Réka minden mondatnál helyeslően bólogatott, az anyja pedig büszkén figyelte a fiát.
— Katalin, elfogadja a férje állításait? — kérdezte a bíró.
— A válást igen. A többihez nincs hozzáfűznivalóm.