– …és újat most nem tudok venni. Meg tudná javítani? – tette hozzá zavartan a lány.
Mária szó nélkül átvette a farmert. Az öltéseket gondosan, szinte láthatatlanul vezette végig az anyagon, mintha csak régi önmagát akarná bizonyítani minden egyes tűszúrással. Amikor elkészült, a diák hálásan a kezébe nyomott egy gyűrött bankjegyet és egy tábla csokoládét.
– Nagyon köszönöm! Nélküle bajban lennék – mosolygott, és már el is sietett.
Mária a konyhaasztalnál ült le. A bögréjében csak forró víz ázott egy filter fölött, mégis ünnepinek tűnt a pillanat. Lassan tört a csokoládéból, és akkor döbbent rá: hosszú évek óta ez volt az első pénz, amit a saját munkájával keresett meg. Nem könyöradomány, nem kikövetelt segítség – valódi, tisztességes fizetség.
Ettől a naptól kezdve apránként érkeztek a megbízások. Nem nagy munkák, inkább jelentéktelennek tűnő javítások: nadrágszár felhajtása, cipzár csere, szoknya beszűkítése. Estére sajgott a dereka, a szeme elhomályosult a finom öltésektől, mégis, amikor a varrógép egyenletes kattogása betöltötte a szobát, gondolatai új irányt vettek.
Nem a régi sérelmek jártak a fejében. Inkább az, hogyan kutatott Katalin a legjobb orvos után, amikor ő betegeskedett. Eszébe jutott, ahogy Gábor lihegve cipelte fel az ötödikre az új televíziót, csak hogy neki kényelmesebb legyen. Próbáltak család lenni. És ő? Ő bennük csupán a biztos anyagi hátteret látta.
A lánc… Összeszorult a gyomra. Az apja emléke volt. Tudta jól. Mégis bevitte a zálogházba, hogy néhány napig gondtalanul költekezhessen. Hogy tehette?
Fél év telt el. Egy borongós szombat délután Mária a fia lakása előtt állt. A szíve a torkában dobogott, kezében egy nejlonszatyorral. Legszívesebben visszafordult volna, de már megnyomta a csengőt. A zár kattanása után Gábor jelent meg az ajtóban. Soványabb volt, komolyabb.
– Anya? Történt valami?
– Szervusz, fiam… csak egy percre jöttem.
A folyosóról Katalin is előlépett. Amikor meglátta az anyósát, megfeszült a válla.
– Hoztam valamit – nyújtotta át Mária a csomagot Gábornak.
A férfi belenézett. Egy üveg egreslekvár és egy boríték lapult benne.
– Ez micsoda?
– A lekvárt én főztem. A borítékban pedig… egy kis pénz. Részletekben visszaadom. A lánc miatt.
Katalin közelebb lépett.
– Nem szükséges ez, Mária – mondta halkan.
– De igenis szükséges – felelte határozottan, és a menyére emelte a tekintetét. – Utánajártam, mennyit ért. Mindent visszafizetek. Most már dolgozom. Varrást vállalok.
Lehúzta a kesztyűjét. Katalin észrevette az ujjain a tűszúrások apró nyomait, a megkeményedett bőrt, a rövidre vágott körmöket. Dolgozó kéz volt.
– Ostoba voltam, Katalin – csuklott el a hangja. – Nem a pénzért kérek bocsánatot, hanem azért, mert nem viselkedtem emberhez méltón. Azt hittem, az szeretet alanyi jogon jár. Most már tudom, hogy vigyázni kell rá.
Sarkon fordult volna, hogy elrejtse könnyeit.
– Anya, várj! – Gábor megfogta a kabátujját. – Hová mennél? Felforrt a víz a teához.
Katalin szó nélkül kivette a csomagot a férje kezéből, felnyitotta az üveget, és a fény felé tartotta.
– Egres? – kérdezte csendesen.
– Igen. Olyan smaragdzöld, ahogy Gábor gyerekkorában szerette.
– Jöjjön be, Mária. De a cipőt legyen szíves levenni, most mostam fel.
A konyhában ültek le. A láncot már nem lehetett visszaszerezni. Mégis, ahogy Mária nézte, hogy a fia vastagon keni a lekvárt a friss kenyérre, megérezte: talán valami sokkal fontosabbat sikerült megmenteniük. És éppen időben.