Katalin egy teljes héten át sírt akkor. Azt hitte, valahol elhagyta. Te pedig mellette ültél, simogattad a hátát, és azt mondogattad neki: ne búsulj, kincsem, csak egy tárgy, az egészség sokkal fontosabb.
– Vissza akartam váltani! – tört ki Máriából kétségbeesetten, amikor már nem maradt menekülőút. – Azonnal pénzre volt szükségem! Gondjaim lettek a fogaimmal, és én nem megyek állami rendelésre! Csak kölcsön volt… visszakerült volna hozzá!
– A pénzből inkább befizettél egy gyógyüdülésre, anya – mondta halkan Gábor. – Láttam a jegyeket a fiókban.
– Na és? – csattant fel Mária, hangja élesre váltott. – Igen, elutaztam! Egész életemben robotoltam, jogom van egy kis pihenéshez! Nektek meg tele van a dobozotok ékszerekkel, nem dőltök össze egy lánc miatt! Csak egy holmi!
– Az apám emléke volt – suttogta Katalin. – Amikor meghalt, alig bírtuk feldolgozni.
Gábor úgy nézett az anyjára, mintha hirtelen idegen állna előtte.
– Menj el – mondta végül.
– Kidobsz? A saját anyádat? Egy darab arany miatt?
– Nem az arany miatt. A hazugság miatt. Azért, mert nem szeretsz minket, anya. Csak kihasználsz.
– Maradjatok csak! – kapta fel a táskáját kapkodva, alig találta a fülét. – Éljetek, ahogy tudtok! Majd még könyörögni fogtok, ha bajba kerültök!
Kiviharzott a lépcsőházból, az ajtó nagyot csattant mögötte. Reszkető kézzel próbált taxit hívni, de az alkalmazás közölte: nincs elég fedezet. Maradt a busz. A szél az arcába vágott, ő pedig makacsul ismételgette magában: még megbánják. Biztosan megbánják.
Nem bánták meg. És nem is keresték.
Az első hetekben a düh tartotta benne a lelket. A nyugdíja maradékából süteményeket vásárolt, és kihúzott derékkal sétált el a fiáék háza előtt, mintha mi sem történt volna.
Aztán elfogyott a pénz. Teljesen.
A hűtő kiürült. Döbbenten tapasztalta, milyen drága lett még a legegyszerűbb sajt is, a rezsi pedig elvitte a járandósága felét. Végül a legolcsóbb tésztára és levesnek való csirkehátakra szorult.
A lakásban nyomasztó csend telepedett meg. Régebben bosszantották Katalin hívásai, most napokig nem csörrent meg a telefon. Csak kéretlen hitelajánlatok érkeztek.
– Önnek előzetesen jóváhagyott… – harsogta vidáman egy géphang.
– Hagyjanak békén! – kiáltotta, majd letette, és percekkel később sírva rogyott le a székre.
A harmadik hónapban elromlott a téli csizmája cipzárja. A cipész olyan összeget mondott, hogy megszédült.
– Ez pár perc munka! – háborgott.
– Akkor csinálja meg maga – vont vállat a mester.
Otthon elővette a szekrény tetejéről a régi bőröndöt. Benne lapult a varrógép – súlyos, masszív darab. Amikor Gábor kicsi volt, fél utcányi gyereknek varrt ruhát.
Befűzte a cérnát. A keze elszokott a munkától, remegett. Egész este bajlódott a csizmával, többször megszúrta az ujját, két tű is beletört, de végül sikerült.
Másnap, nagy levegőt véve és a büszkeségét lenyelve, kiírt egy cetlit a lépcsőházba: Ruhajavítás. Olcsón. 15-ös lakás.
Elsőként a szomszéd, egy fiatal egyetemista lány csengetett be hozzá.
– Mária néni, kiszakadt a farmerem… – mondta bizonytalan mosollyal.