– …az orvos egyértelműen megmondta: vagy kiszállok ebből az őrületből, vagy teljesen tönkremegyek. Harmincöt éves vagyok, és már most romokban az egészségem.
Mária összepréselte az ajkát. Egy pillanatra mintha megesett volna rajta a szíve, de a sértettsége gyorsan felülírta a sajnálatot.
– Ugyan már, ne dramatizálj! Rosszul lettél, és kész. A kilencvenes években mi örültünk, ha volt mit enni, mégis felneveltük a gyerekeinket. Senki nem panaszkodott. Inkább arról van szó, hogy elkényelmesedtél, Katalin. A fiam túlságosan elhalmozott mindennel.
– Egy fizetésből fogunk élni – felelte Katalin halkan, az asztallap erezetét bámulva. – Mindenen spórolnunk kell. Rajtad is. Van nyugdíjad.
– Nyugdíjam? – csattant fel Mária, és a levegőbe csapott. – Abból mire futja? Két vekni kenyérre? Én nem akarok vegetálni! Szükségem van vitaminokra, kezelésekre! És különben is, én vagyok az anyád! Jogom van a segítségetekhez!
Ekkor Gábor lépett be a konyhába. Otthoni nadrág volt rajta, borostás arca fáradtságot tükrözött. Szó nélkül Katalin mögé állt, és a vállára tette a kezét.
– Anya, kérlek, hagyd abba.
– Nem hagyom abba, csak próbállak észhez téríteni! – fordult felé Mária. – Gábor, mondd már meg neki! Ő itthon akar üldögélni, engem meg félresöpör?
– Anya, nincs több pénz.
– Hogyhogy nincs? Dolgozol!
– Az elmúlt hónapok orvosi költségeit fizetjük vissza – mondta fáradtan. – És… nem tudjuk tovább finanszírozni a szeszélyeidet. Ez már nem támogatás volt, hanem eltartás.
– Eltartás? – Mária arca vörösre gyúlt. – Hálátlan vagy! Az egész életemet rád áldoztam! Nem mentem újra férjhez, hogy ne kelljen mostohaapát elviselned! És most szememre hányod a kenyeret?
– A „segítség” taxira, éttermekre és új táskákra ment – szólalt meg Katalin csendesen. – Közben én évek óta ugyanabban a kopott kabátban jártam.
– Ne turkálj a pénzügyeimben! – kiáltotta Mária. – Az az én pénzem volt!
– Nem, Mária. Az az én keresetem volt. Úgy dolgoztam meg érte, hogy marokszám szedtem a nyugtatót.
– Add vissza a bankkártyámat! – pattant fel az anyós. – Lehet, hogy üres, de az az enyém! Majd én eldöntöm, mit csinálok vele!
Kinyújtotta a kezét. Katalin lassan előhúzta a műanyag lapot a zsebéből, és néhány másodpercig forgatta az ujjai között.
– Add ide! Megszoktam már! – csattant fel Mária.
Katalin felemelte a tekintetét. A szemében most először nem volt alázat.
– Nem.
– Tessék? Gábor, hallod? El akarja venni a kártyámat!
Gábor az asztalhoz lépett. Nem szólt, csak letett elé egy gyűrött, sárgás zálogházi bizonylatot.
A papír hangtalanul csúszott a viaszosvászon terítőre. Mária tekintete rátapadt a sorokra: aranylánc, 15 gramm. Leadó: M. Z. Kovács.
A levegő megfagyott a konyhában.
– Ez… ez meg honnan…? – rekedt el a hangja.
– Megtaláltam – felelte Gábor üresen. – Három hónapja. Amikor megkértél, hogy keressem meg a nyaraló kulcsát a táskádban. Akkor akadt a kezembe.
Mária hátrált egy lépést.
– Gábor, én… meg tudom magyarázni…
– Aznap tűnt el Katalin aranylánca. Az édesapjától kapta ajándékba. Nálunk voltál vendégségben. Segítettél rendet rakni a szekrényben… és pontosan akkor veszett nyoma.