— Ezt te művelted — mondta végül. Nem kérdés volt, inkább vád. — A kártya nem volt a kabátomban. Mindig a pénztárcámban tartom. Te vetted ki.
Álltam a tekintetét, nem fordítottam el a fejem.
— Igen. Én.
— Felfogod egyáltalán, mit tettél? — tört ki belőle, és megragadta a vállamat. — Csapdába csaltál! Ott álltam, mint egy idióta! Megaláztak!
— A családunk pénzét mentettem meg, Gábor! — leráztam a kezét. — A fiad fogait és az anyád látását. Kétszázezer forintot akartál otthagyni egy este alatt, csak hogy Renáta jól érezze magát? És másnap majd kölcsönkérünk kenyérre?
— Ehhez semmi közöd! Én keresem a pénzt, én döntök róla!
— Tényleg? — csattantam fel. — Arról döntesz, hogy a húgod feneketlen pénztárcája leszel? Láttad az arcát, amikor nem ment át a fizetés? Nem miattad aggódott. A saját rangja érdekelte. Te csak eszköz vagy neki. Két lábon járó bankautomata. Ma pedig elromlott az automata, és kirakták az utcára.
Gábor nem felelt. A levegőt kapkodta.
— Menjünk haza — mondtam kimerülten. — A kártya otthon van, a konyhában, a hajdina mögé rejtve. Ha akarod, hívj taxit, menj vissza, és fizess. De ha ezt megléped, Gábor, én összepakolok. Elegem van abból, hogy mindig a testvéred áll előttem.
Szótlanul mentünk haza. Ő a konyhába lépett, töltött magának egy pohár vizet, és leült a sötétben. Nem kapcsoltam villanyt. Elé tettem az aranyszínű bankkártyát; a közeli lámpa fénye tompán csillant meg rajta.
— Tessék. Dönts.
Hosszú percekig csak nézte. Aztán felvette a telefonját. Tizenöt nem fogadott hívás Tamástól, három hangüzenet Renátától.
Lejátszotta az egyiket.
„…szégyelld magad, Gábor! Miattad most itt írogatjuk az elismervényeket! Ha anya megtudja, belebetegszik! Fulladj bele a fösvénységedbe!” — Renáta hangja hisztérikus sikolyba csapott.
Gábor leállította a felvételt. Lassan, megfontolt mozdulatokkal letiltotta a „Húgom” névjegyet. Utána Tamást is.
— Holnap szombat van — szólalt meg rekedten, rám sem nézve. — Nyitva lesz a rendelő?
— Igen.
— Reggel elmegyünk. Befizetjük a fiam teljes fogszabályozását. Egy összegben.
Felállt, odalépett hozzám, és a homlokát a vállamnak támasztotta. Átfagyott, esőszagú volt.
— Ne haragudj, Eszter.
— Nem haragszom.
— Én viszont igen. Magamra.
Másnap kifizettük az előleget a kezelésre. Egy héttel később Gábor édesanyja átesett a látásjavító beavatkozáson. Renáta fél évig nem jelentkezett. Úgy hallottuk, kénytelen volt eladni az autóját, hogy rendezze a férje tartozásait és azt a bizonyos éttermi számlát.
Tegnap bejelölt a közösségi oldalon. Ránéztem a nevére, felidéztem az éttermi jelenetet, az eltorzult arcát — és visszautasítottam. A mi költségvetésünkben már nincs külön sor a „sógornő szeszélyei” számára.
Egy bevásárlóközpontban vette észre a férjét egy másik nővel és két gyerekkel. A férfi a kislány kezét fogta, nevetett, gondtalanul. Egyszer sem nézett hátra.
Júlia két sorral arrébb állt. A férje pillantása elsiklott rajta — és nem ismerte fel. Húsz év házasság. Idegenként ment el mellette.