A pénztárcát még egyszer felfordította, ezúttal az aprótartót is kipiszkálta. Megrázta. Az abroszra egy régi SIM-kártya és néhány érme koppant.
— Ezt nem értem… — suttogta hitetlenkedve. — Eszter?
— Tessék? — néztem rá ártatlan arccal, mintha fogalmam sem lenne, miről beszél.
— A bankkártyám. Hová lett? Ide tettem.
— Tegnap kivetted, amikor kabátot cseréltél — feleltem higgadtan. — Azt mondtad, elég lesz a készpénz, a kártyát meg a komódon hagytad.
Gábor mozdulatlanná dermedt. A tekintetében először döbbenet, aztán igazi rémület villant.
— Ez… kizárt… Az összes pénzem azon van. Nálam csak ötezer forint készpénz van.
— Mi folyik ott? — csattant fel Renáta hangja. A mosolya eltűnt, és valami kemény, ragadozó él költözött az arcára. — Gábor, ne húzd az időt. Mindenki vár.
— Renáta… — feltápászkodott, láthatóan remegő térdekkel. — Az a helyzet, hogy otthon maradt a kártyám.
— Hogyhogy otthon? — felnevetett, de a nevetése metszően éles volt. — Étterembe jössz, és nincs nálad pénz? Ez valami vicc?
— Azt hittem, itt van… Van nálam egy másik — kotorászott a nadrágzsebében, és előhúzta azt a lekapart, régi plasztikot, amit indulás előtt csúsztattam a kezébe. — De ennek nem tudom a PIN-kódját… Régi hitelkártya.
— Add ide! — Renáta kikapta a kezéből, és odanyújtotta a pincérnek. — Próbálja meg érintéssel! Hátha átmegy kód nélkül!
A pincér a terminálhoz érintette. Csippanás. Piros fény.
— A kártya érvénytelen vagy sérült — mondta udvariasan.
— Szórakozol velem? — sziszegte Renáta halkan. Felállt, a nyaka vörös volt a dühtől. — Szándékosan akarsz lejáratni? A születésnapomon?!
— Renáta, hazaugrom, és elhozom…
— Hova mennél éjjel egykor? Te csóró! — üvöltötte úgy, hogy még a pincér is hátralépett. — Direkt csinálod! Hogy mindenki előtt takarékoskodónak állíts be? Hogy megszégyeníts a barátnőim előtt? Mindig is irigyeltél!
— Elég, kérlek…
— Tűnj el innen! — visított. — Azonnal! Gyűlöllek! Tamás, fizess!
— Nincs nálam ennyi… — hebegte Tamás.
— Oldd meg! Hívd fel az üzlettársaidat! Vegyél fel hitelt! De ő — mutatott Gáborra — ne legyen a szemem előtt! Szégyen!
Gábor ott állt összetörten. Harminc éven át rajongott a nővéréért, most pedig egy idegen, hisztérikus asszony nézett vissza rá, aki képes volt elkergetni egy adag sült hús miatt.
— Gyere — álltam fel, és erősen belekaroltam. — Itt nincs keresnivalónk.
A vendégek suttogása és az ünnepelt sírása kísért minket kifelé.
Odakint zuhogott az eső. Gábor nem hívott taxit, csak elindult előre a tócsákon át, mintha nem is látná, merre megy. Mellé léptem, a táskámmal próbáltam védeni magam az esőtől.
— Kidobott… — motyogta. — Mint egy senkit. Még azt sem kérdezte meg, hogyan jutok haza. Csak hogy takarodjak.
— Tényleg mást vártál? — kérdeztem csendesen.
Hirtelen megtorpant, és felém fordult. Az eső patakokban csorgott végig az arcán, összekeveredve a könnyeivel. A tekintete vádló volt, és már tudtam, hogy a következő szavai mindent megváltoztatnak.