— Igazán csinos vagy ma este — tette hozzá Gábor.
— Jaj, rózsa… hát igen, kicsit sablonos ajándék, de végül is megteszi — legyintett Renáta, és hanyagul átdobta a hatalmas csokrot a mellette lévő székre, mintha csak egy reklámszórólap lenne. — Szia, Eszter. Mondd csak… ez nem az a ruha rajtad, amit még három éve viseltél a céges bulin? Most már vintage darab? Bátor választás, elismerem.
A megjegyzés csípett, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam.
— A klasszikus darabok nem mennek ki a divatból, Renáta. Ellentétben a múló hóbortokkal — feleltem derűsen.
Összeszűkült a szeme, de inkább lenyelte a választ. Ma este nem velem akart hadakozni. Közönségre vágyott.
— Pincér! — csettintett élesen. A fiatal felszolgáló szinte azonnal ott termett. — Hozzanak mindent, ami a legdrágább. Osztriga, csontos borjú, és azt a száraz vöröset, amit korábban mutattam. Öt palackkal… sőt, inkább hetet.
Gábor leült, vállait felhúzta, mintha így kisebbnek látszana. Az asztal alatt elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. Tudtam, mit lát: 320 ezer forint. Egy teljes év spórolása.
— Renáta, talán nem kellene ennyi ital… — próbálkozott halkan Tamás. — Az árak itt…
— Ugyan már, ne kezd el! — sziszegte a felesége, majd azonnal ragyogó mosolyt erőltetett magára, és a társaság felé fordult. — A férjem ma épp fukar üzemmódban van. De semmi gond! Itt van nekem az én drága öcsém! Ugye, Gábor, nem hagyod, hogy a nővéred az évfordulóján olcsó löttyöt igyon?
Minden tekintet Gáborra szegeződött. Az arca olyan vörös lett, hogy majdnem beleolvadt a bordó függönyökbe.
— Dehogyis. Ünneplünk. Az én számlámra megy — mondta erőltetett könnyedséggel.
— Na, így beszél egy igazi férfi! — kiáltotta Renáta, és magasba emelte a poharát. — A vér kötelék! A testvér kiáll a testvéréért!
Elindult a lakoma. A tányéromon heverő salátalevél ízetlennek tűnt, mintha papírt rágnék. Gábor csak vizet ivott, egymás után a poharakkal, az ételhez hozzá sem nyúlt. Tízpercenként megtörölte izzadt homlokát.
— Emlékszel, Gábor, amikor az ösztöndíjadat is nekem adtad? — csicsergett Renáta, villájával hadonászva. — Anyu mindig azt mondta: „Gábor majd boldogul az életben, de a mi kis Renátánkat szeretni kell.” És lám, így is lett!
— Igen… emlékszem — préselte ki magából rekedten.
Éjfél felé a vendégek kezdtek kifáradni. Az asztalon érintetlen fogások maradtak, a zene elhalkult. Elérkezett az este legkényesebb pillanata.
A pincér egy bőrborítású mappát helyezett az asztalra. Renáta rá sem pillantott, csak kényelmesen a testvére felé intett.
— A számlát a gentlemannek.
Gábor felnyitotta. A tekintete megmerevedett, majd ide-oda cikázott a sorok között, mintha számolási hibát keresne.
— Mennyi lett? — kérdezte unottan Renáta egyik barátnője.
— Százkilencvennyolcezer forint… — suttogta Gábor. A hangja alig hallatszott.
Csend zuhant az asztalra. Közel kétszázezer forint — a mi városunkban ez komoly összeg.
— Azért ez nem semmi — füttyentett az egyik férfi. — Tudtok élni.
— Na, öcskös, most jön a nagy mutatvány! — tapsolt Renáta. — Fizess, és irány a karaoke! Még nem énekeltem eleget!
Gábor lassan a zakója belső zsebébe nyúlt. Én közben görcsösen szorítottam a táskámat. Most.
Elővette a pénztárcáját, szétnyitotta. Ujjai rutinosan a bankkártyák helyére siklottak.
Semmi.
Összeráncolta a homlokát, és újra belenézett, mintha csak rosszul látná, amit lát.