Már az előszobában meghallottam a hangot: a retikül zárja tompán összekoccant. Olyan volt, mint egy rajtpisztoly dörrenése egy hosszútávfutás előtt, amelyről tudtam, hogy végig kell csinálnom. A kistáska aprópénzes rekeszében ott lapult egy régi, lejárt kedvezménykártya egy barkácsáruházból. Egy órával korábban gondosan befestettem fekete filccel, hogy a félhomályban bankkártyának tűnjön.
Az igazi plasztik — az aranyszínű, amelyen a pénz pihent, amit Gábor édesanyjának látásjavító kezelésére és a fiunk fogorvosi ellátására tettünk félre — biztonságban rejtőzött egy hajdinás üvegben, a konyhaszekrény legfelső polcán.
— Eszter, készen vagy? A taxi már lent vár, ketyeg az óra! — kiáltott be Gábor, és a hangján éreztem a feszültséget.
Kiléptem a folyosóra. A férjem a tükör előtt állt, és ideges mozdulatokkal igazgatta a nyakkendőjét. A homlokán verejték csillogott, pedig a lakásban hűvös volt. Valahányszor Renátával kellett találkoznia, Gáborból riadt kisdiák lett. Ma a húga harmincöt éves lett, és úgy döntött, olyan ünnepséget csap, amely messze meghaladja a mi lehetőségeinket.
— Sápadt vagy — jegyeztem meg, miközben belebújtam a kabátomba. — Nem kérsz valami nyugtatót?
— Miféle nyugtatót, Eszter? — fordult felém hirtelen. — Renáta a „Versailles”-ba foglalt asztalt. Láttad az árakat? Egy saláta annyiba kerül, mint az egyik cipőm. És tizenöt vendéget hívott. Tizenötöt!
— Akkor fizessen Tamás. Úgy tudom, jól megy az üzlete.
Gábor elkapta a tekintetét, és dühösen dörzsölni kezdte a már amúgy is makulátlan cipőjét.
— Tamásnak most átmeneti gondjai vannak. Renáta csak annyit kért, hogy… segítsünk be. Mégiscsak kerek évforduló. Nem éghetek le előtte. Én vagyok a bátyja.
A „segítsünk be” Renáta szótárában azt jelentette: mindent mi állunk, és soha nem kerül szóba a visszafizetés. Nem vitatkoztam. Tudtam, hiába. Gábort gyerekkora óta úgy nevelték: „Renátának a legjobbat, te vagy a férfi, kötelességed gondoskodni róla.” A „kislány” már harmincöt volt, két gyerekkel, egy vállalkozó férjjel, aki örökké „átmeneti likviditási problémákkal” küzdött, és igényekkel, amelyek vetekedtek egy kisebb vállalatéval.
A taxiban fenyőillatú, olcsó légfrissítő és cigarettafüst keveréke terjengett. Gábor végig az ajtókilincset babrálta. Én az esti várost figyeltem, és egyetlen gondolat zakatolt bennem: csak ki ne nyissa most a pénztárcáját. Csak most ne.
A „Versailles” étterem nehéz liliomillatba, kristálycsengésbe és a hostess leplezetlen fölényébe burkolózva fogadott bennünket. Renáta már az asztalfőn trónolt. Fuksziarózsaszín ruhát viselt, olyan mély kivágással, hogy abban akár egy csónak is eltűnhetett volna. Mellette Tamás ült, és melankolikusan bámulta az üres tányérját.
— Gáborka! — kiáltott fel Renáta, amint odaértünk. Fel sem állt, csak kegyesen kinyújtotta a kezét, mint valami előkelőség. — Végre! Már azt hittem, gyalog jöttök, hogy spóroljatok a taxin!
A „fontos” barátnőkből és távoli rokonokból álló társaság udvariasan felkuncogott.
— Boldog születésnapot, Renáta — mondta Gábor, és átnyújtotta neki a hatalmas csokor vörös rózsát.