A zár minden egyes fordulásánál Anna úgy érezte, mintha benne is kattanna valami. Mintha nemcsak az ajtó reteszei csúsznának a helyükre, hanem végre a saját határai is. Éles, világos vonal húzódott közte és a múlt között.
– Készen is vagyunk – mondta a szerelő, és átnyújtotta az új kulcsokat. – Mostantól kizárólag maga dönt arról, kit enged be.
Anna hosszú idő óta először mosolygott felhőtlenül.
– Nagyon köszönöm.
Aznap este Júlia toppant be hozzá egy üveg borral és egy zacskóval Anna kedvenc sajtos rudacskáiból.
– Na, hősöm – ölelte meg az előszobában –, mesélj el mindent az elejétől!
Leültek a konyhában – ugyanott, ahol néhány nappal korábban még Erzsébet sürgölődött, mintha az a lakás az övé lenne. Anna részletesen elmondta, hogyan jöttek ki a rendőrök, mit tartalmazott a jegyzőkönyv, és hogyan távozott Péter dühös, fenyegető pillantásokkal.
– Azt mondta, még megbánom – tette hozzá halkan.
Júlia homloka ráncba szaladt.
– Beszélhet, amit akar. Nincs semmije. Te viszont bátor voltál. Sokan nem merték volna kihívni a rendőrséget.
– Sokáig hezitáltam – vallotta be Anna. – Sajnálatból. A gyerek kicsi, Erzsébet meg… olyan kedvesnek tűnt.
– Kedves? – horkant fel Júlia. – Gyakorlatilag megszállták az otthonodat. Ez nem jószívűség, hanem arcátlanság.
Anna lassan bólintott. Igen, arcátlanság. És mögötte Péter megszokott viselkedése: mindig elvette, amihez kedve volt, kérdés nélkül. A közös megtakarításból a saját terveire költött, az ő idejét a saját ügyeire fordította, és végül a lakását is a rokonainak engedte át.
Egy hét sem telt el, amikor megérkezett a bírósági értesítés. Péter keresetet nyújtott be, részt követelve a lakásból, arra hivatkozva, hogy az közös vagyonná vált. Anna gyomra görcsbe rándult, amikor átvette a levelet. Másnap ismét felkereste az ügyvédjét.
– Nyugodjon meg – mondta a jogásznő, miközben átnézte az iratokat. – Viszontkeresetet adunk be a tulajdonjog védelmében, és kérjük a távoltartást is. A rendőrségi jegyzőkönyv erős bizonyíték.
– És ha mégis neki adnak igazat?
Az ügyvéd tekintete nyugodt maradt.
– Nem fogják. De még ha el is húzódik az ügy, a lakás az öné, és ő nem léphet be.
A tárgyalás időpontját egy hónappal későbbre tűzték ki. Addig Anna apránként átrendezte az otthonát. A bútorokat úgy helyezte el, ahogy mindig is szerette volna, világos, apró mintás függönyöket vett, amelyekre régóta vágyott. Az ablak mellé egy nagy cserepes fikuszt állított. Apró változtatások voltak, mégis minden mozdulat azt erősítette benne: ez az ő tere.
Erzsébet néhányszor ismeretlen számról hívta.
– Annácska – szólt bele szelíden –, ne haragudj ránk. Nem akartunk rosszat. Péter azt ígérte, mindent elrendez…
Anna csendben hallgatta.
– Most albérletben lakunk, szűkösen, de megvagyunk. Ne neheztelj.
– Nem haragszom – felelte őszintén. – De felejteni sem tudok. Kérem, ne keressen többé.
És bontotta a vonalat.
Krisztina egyszer üzenetet küldött: egy fotót a kisfiáról azzal a szöveggel, hogy „Sokat emlegeti magát.” Anna megnézte a mosolygó gyereket, és egy pillanatra belesajdult a szíve, mégis csak annyit írt vissza: „Jó egészséget kívánok.”
Péter hallgatott. De Anna tudta, hogy nem adta fel.
A tárgyalás napja borús, esős reggelre esett. Anna korán érkezett, sötét kosztümben, rendezett iratcsomóval a kezében. A folyosón meglátta Pétert: új öltönyben állt az ügyvédje mellett, komoran. Nem messze tőlük Erzsébet és Gábor várakozott, vélhetően tanúként.
Péter odalépett hozzá.
– Anna – mondta halkan. – Nem lehetne visszavonni ezt az egészet? Megoldhatnánk békésen.
Anna egyenesen a szemébe nézett.
– A békés megoldás az volt, amikor aláírtad a válást. Most már a törvény dönt.
– Megkeményedtél – jegyezte meg keserűen.
– Nem. Csak megvédem, ami az enyém.
A tárgyalóteremben a középkorú bírónő figyelmesen hallgatta végig mindkét felet. Péter ügyvédje közös ráfordításokról és erkölcsi jogokról beszélt. Anna jogi képviselője banki kivonatokat, a házasság előtti tulajdoni lapot és a rendőrségi jegyzőkönyvet mutatta be.
Amikor Erzsébet került sorra, könnyek között magyarázta, hogy csak segítségre szorultak.
– Megértem – mondta a bíró –, de a jogszabályok egyértelműek.
Két héttel később postán érkezett az ítélet. A keresetet teljes egészében elutasították. A lakás kizárólag Anna tulajdona marad. Emellett távoltartási végzést is hoztak: Péter és hozzátartozói engedély nélkül száz méternél közelebb sem mehetnek az épülethez.
Anna a konyhában, a lámpafény alatt olvasta végig a határozatot. A könnyei most nem fájdalomból fakadtak, hanem a megkönnyebbüléstől. Vége.
Felhívta Júliát.
– Nyertem – mondta egyszerűen.
– Tudtam! – kiáltotta a barátnő. – Este ünneplünk!
Egy közeli kávézóban koccintottak. Bor, nevetés, jövőtervek. Júlia azt javasolta, regisztráljon egy társkeresőre.
– Fiatal vagy és csinos. Miért maradnál egyedül?
Anna elmosolyodott.
– Most nem sietek. Előbb magammal szeretnék jóban lenni.
Eltelt egy hónap. A lakás valódi otthonná szelídült: csendes, barátságos menedékké. Esténként Anna kiült a balkonra egy könyvvel, és a város fényeit figyelte. Péterrel közös éveire már nem dühvel gondolt, inkább távoli, idegen történetként.
Egyik este csengettek. A kukucskálón át Erzsébetet látta, egyedül, kezében kis csomaggal. Anna résnyire nyitotta az ajtót, a láncot fennhagyva.
– Erzsébet… tudja, hogy nem jöhet fel.
– Tudom, nem megyek be – felelte vörös szemmel. – Csak ezt hoztam. Almás pitét sütöttem. Szeretted.
Átnyújtotta a csomagot. Anna habozott, majd átvette.
– Köszönöm. De kérem, többé ne jöjjön.
– Nem fogok. És… Péter bánja már. Azt mondja, ostobaságot csinált.
Anna bólintott.
– Én is bánok sok mindent. De az már a múlt.
Az ajtó bezárult. A pite az asztalon maradt, végül a kukában landolt. Nem haragból – csak nem akarta újra felidézni a régi ízekkel a régi életet.
A nyár hosszú, meleg estékkel érkezett. Anna beiratkozott egy fotótanfolyamra, amiről évek óta álmodott. Új fényképezőgépet vett, hétvégente kirándult, naplementéket, folyópartokat, virágzó mezőket örökített meg. Az élete lassan megtelt színekkel.
Néha eljátszott a gondolattal: mi lett volna, ha akkor nem meri megtenni azt a lépést? Ha marad a hallgatás és az engedékenység? Megrázta a fejét. Akkor elveszítette volna önmagát. Így viszont önmagát választotta.
Egy parkbéli séta során összefutott egy régi ismerőssel, gyerekkori baráttal, akit tíz éve nem látott. Beszélgetni kezdtek, nevetgéltek a múlt emlékein, végül telefonszámot cseréltek.
– Hívlak majd – búcsúzott a férfi.
Anna rámosolygott.
– Várom.
Aznap este az ablaknál állva a csillagokat nézte. A lakás csendes volt, és teljesen az övé. Senki nem lépett be kéretlenül, senki nem döntött helyette. Mély levegőt vett, és először érezte igazán: szabad.
A jövő pedig ott terült el előtte, ismeretlenül és ígéretesen. Talán szerelemmel, talán nyugalommal – de mindenképpen a saját életével.