– …hiszen a házasság alatt történt ráfordításoknak is van értéke – fejezte be Péter a mondatot, mintha valami döntő érvet tett volna az asztalra.
Anna gyomra összeszorult. Ráfordítások? Arra céloz, amikor együtt ragasztották fel a tapétát a nappaliban? Vagy arra a linóleumra, amit az ő fizetéséből vettek meg, mert Péternek éppen „nem jött be” egy újabb terve?
– Menj csak, beszélj az ügyvéddel – felelte halkan, de határozottan. – Addig pedig vidd el a rokonaidat, és hagyjátok el a lakást.
Péter hosszasan nézte, mintha még mindig arra számítana, hogy az asszony meginog. Aztán lassan megrázta a fejét.
– Nem mennek sehová. Azt mondtam nekik, mindent elintéztem. Nem fogod kitenni őket.
Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából, az ajtót nyitva hagyva maga után.
Anna a konyhaasztalnak támaszkodott. A szíve hevesen vert. Tényleg azt képzeli, hogy egyszerűen visszaköltözhet? Hogy elfoglalhatja az otthonát, mintha a válás meg sem történt volna?
Az este fojtott csendben telt. A többiek úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Erzsébet vacsorát készített – sült krumplit hússal –, az illat beterítette az egész lakást. Krisztina a gyereket altatta el abban a szobában, amely valaha Anna dolgozószobája volt. Gábor a televízió előtt ült, Péter mellette, és hangosan vitatták a meccs eredményét.
Anna a hálószobájába vonult, egy tálcán vitte be magának az ételt. Nem akart közös asztalhoz ülni velük. Sokáig feküdt ébren, a plafont bámulva, és azon töprengett, hová fajulhat még ez az egész.
Másnap reggel újabb meglepetés várta. Amikor kilépett a konyhába, látta, hogy a szekrény tartalma teljesen átrendeződött. Erzsébet „praktikusabbá tette” a rendszert.
– Annácska, a te befőttesüvegeidet feljebb raktam, a mieinket lejjebb. Mi többet főzünk, így kényelmesebb – magyarázta mosolyogva.
Anna szó nélkül visszapakolt mindent az eredeti helyére. Erzsébet sóhajtott.
– Ugyan már, drágám, mostantól együtt élünk.
Együtt. A szó úgy hasított belé, mint egy penge.
A munkahelyén ismét felhívta az ügyvédet. Részletesen elmondta, mi történt.
– Ha nem hajlandók önként távozni, hívjon rendőrt – javasolta a jogász. – Tegyen bejelentést önkényes lakásfoglalás miatt. A tulajdoni lap és az iratai rendben vannak?
– Igen, minden nálam van.
– Akkor ne várjon tovább.
Amikor este hazaért, újabb dobozok fogadták a folyosón. Péter még több holmit hozott. Az erkélyen idegen ágyneműk lógtak száradni.
– Ez már tényleg túlzás – tette le a táskáját.
Péter kilépett a nappaliból.
– Ne dramatizálj, Anna. Maradnak. Döntöttem.
– Te döntöttél? – nézett rá egyenesen. – Én viszont nem.
A férfi közelebb lépett, hangját lehalkította.
– Ha tovább makacskodsz, beadom a keresetet vagyonmegosztásra. A bíróság majd eldönti, mi számít közös szerzeménynek.
Anna mellkasát szorítás fogta el. Fenyegetés? Komolyan idáig jutottak?
– Tedd meg – felelte, igyekezve, hogy ne remegjen a hangja. – De most azonnal távozzatok.
Erzsébet kilépett a konyhából, kezében konyharuhával.
– Annácska, miért kiabálsz? Mi békésen vagyunk itt.
– Békésen? – fordult felé Anna. – Engedély nélkül költöztetek be az otthonomba. Ez nem békesség.
Krisztina is előbújt, karján a gyerekkel.
– Nem törtünk be. Péter engedett be minket.
– Péter nem tulajdonos – vágta rá Anna.
Péter hirtelen megragadta Anna könyökét. Nem erősen, de váratlanul.
– Elég. Úgy viselkedsz, mintha idegenek lennénk. Ez a mi otthonunk volt.
Anna kirántotta a karját.
– Volt. Múlt idő.
A gyerek sírni kezdett, Krisztina visszavonult vele. Gábor némán állt az ajtóban, a padlót bámulva.
Anna bement a hálószobába, bezárta az ajtót, és elővette a telefonját. A rendőrség számát tárcsázta.
– Jó estét. Idegenek tartózkodnak a lakásomban az engedélyem nélkül – mondta halkan, de érthetően. – Kérem, jöjjenek ki.
Lediktálta a címet, ismertette a helyzetet. A diszpécser járőrt ígért.
A szíve a torkában dobogott. Az ajtón túlról emelt hangok szűrődtek be: Péter idegesen magyarázott, Erzsébet csitította.
Fél óra múlva megszólalt a csengő. Anna kilépett a szobából; mindenki a folyosón gyűlt össze.
Két egyenruhás lépett be, körbenéztek.
– Ki a lakás tulajdonosa? – kérdezte az egyik.
– Én – felelte Anna, és átnyújtotta a személyijét meg a tulajdoni lap másolatát.
Péter előrelépett.
– Biztos úr, félreértés az egész. A volt férje vagyok. A rokonaim csak vendégek.
A rendőr végignézett a dobozokon, a szétszórt holmikon.
– Vendégek a tulajdonos beleegyezése nélkül?
Anna bólintott.
– Nélkülem jöttek be. Ő adta a kulcsot. Kértem, hogy menjenek el, de nem hajlandók.
A rendőr Péterhez fordult.
– Van bármilyen jogcíme itt lakni?
Péter habozott.
– Elváltunk. A lakás az övé.
Erzsébet közbeszólt volna, de a rendőr felemelte a kezét.
– Ha a tulajdonos nem járul hozzá a tartózkodásukhoz, az jogsértő. Kérem, pakoljanak össze, és hagyják el az ingatlant.
Péter arca elvörösödött.
– Bíróságra viszem az ügyet!
– Ahhoz joga van – válaszolta higgadtan a rendőr. – Most viszont ki kell menniük.
Kapkodás kezdődött. Erzsébet sírdogálva csomagolt, Krisztina a gyereket ringatta, Gábor szó nélkül hordta ki a dobozokat. Péter fel-alá járkált, igazságtalanságot emlegetve.
Anna a fal mellett állt. Megkönnyebbülés és fájdalom keveredett benne. Nem így akarta, mégis idáig jutottak.
Amikor az utolsó csomagot is kivitték a lépcsőházba, Péter megállt előtte.
– Meg fogod bánni, Anna. Nem hagyom ennyiben.
– Engedj el – mondta csendesen. – Csak hagyj békén.
Az ajtó bezárult mögöttük. A rendőrök jegyzőkönyvet vettek fel, és azt tanácsolták, cseréltesse le a zárakat.
A lakás kiürült. A csend szinte zúgott. Anna végigment a helyiségeken: minden feldúlva, mégis minden az övé.
Másnap lakatost hívott, új, többpontos zár került az ajtóra. Az ügyvéd segítségével kérelmet nyújtott be távoltartásra is, hogy Péter még a közelébe se jöhessen.
Este azonban üzenet érkezett tőle: „Ez még nincs lezárva. A lakás részben engem is illet. Találkozunk a bíróságon.”
Anna a kijelzőt nézte, majd letiltotta a számot. Az ügyvéd szerint kevés az esélye, hiszen a lakást még a házasság előtt vásárolta, a törlesztést végig ő fizette, a felújítások pedig csekélyek voltak. Mégis ott motoszkált benne a félelem: mi van, ha Péter újabb eszközhöz nyúl?
Leült a nappaliban, kezében egy kihűlt teáscsészével. A tér szokatlanul tágasnak és idegennek tűnt a néhány napos felfordulás után. A parkettán még látszottak a dobozok nyomai, a levegőben halványan ott maradt az utolsó vacsora illata. Kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegő járja át a lakást. A könyvek a polcon, a törölközők a fürdőben – minden a helyén volt. Az élete, amelyért harcolt.
A telefon néma maradt. A csendben azonban ott lüktetett a kérdés: vajon milyen lépésre készül még Péter? És lesz-e benne elég erő, hogy végigmenjen ezen az úton?