– Jó reggelt, Anna – fordult felé derűsen. – Kérsz egy kis kását? Tejjel, ahogy szereted.
Anna megtorpant a küszöbön. Ahogy szereted? Péter beszélt neki róla, ez nyilvánvaló volt.
– Nem kérek, köszönöm – felelte hűvösen. – Indulnom kell dolgozni. És önök… meddig maradnak?
Erzsébet csak széttárta a karját.
– Péter azt mondta, várjunk egy kicsit. Majd ő elrendezi.
A szó, hogy elrendezi, egész nap ott visszhangzott Anna fejében. Az irodában képtelen volt figyelni, újra és újra a lakás képe jelent meg előtte: idegen törölközők, plusz cipők az előszobában. Ebédszünetben felhívta Júliát, az egyetlen embert, aki a válás minden részletét ismerte.
– Júlia, beköltöztek – tört ki belőle. – Úgy élnek ott, mintha semmi sem változott volna.
– Anna, ez jogsértés – vágta rá határozottan a barátnője. – Hívd a rendőrséget vagy keress ügyvédet. A lakás a tiéd, ezt papír bizonyítja.
– De mégiscsak a volt férjem családja…
– A „volt” szó a lényeg. Nem tartoznak hozzád. Ne hagyd magad.
Amikor este hazaért, a helyzet még nyilvánvalóbb volt. A balkonon apró ruhák lógtak száradni, a fürdőszobában új flakonok sorakoztak, a nappali szőnyegén Krisztina kisfia mászott játék közben.
– Kicsit berendezkedtünk – mosolygott Erzsébet mentegetőzve. – Péter telefonált, mondta, beszélni fog veled.
Anna szó nélkül bement a hálószobába, magára zárta az ajtót, és a laptop elé ült. Jogszabályokat keresett: birtokháborítás, önkényes beköltözés, magánlakás védelme. Minden sor azt erősítette meg, amit belül is tudott.
Másnap sem változott semmi. A rokonok otthonosan mozogtak: főztek, tévét néztek, sőt még a szomszédasszonyt is áthívták teára. Anna a falon átszűrődő nevetést hallgatva érezte, mintha kiszorították volna a saját életéből.
Este üzenet érkezett Pétertől: „Anna, ne tedd ki őket. Rendben vannak. Hétvégén megyek, megbeszéljük.”
Válasza rövid volt: „Ne gyere. És add vissza a kulcsokat.”
Nem jött reakció.
Eltelt egy hét. Anna úgy élt, mint aki ostrom alatt áll: korán ment el, későn ért haza, a hálószobába húzódott vissza. A többiek udvariasak voltak, de makacsul maradtak. Erzsébet minden este mindenkinek főzött, Krisztina „csak egy percre” rábízta a gyereket, Gábor pedig megjavította a csöpögő csapot – „ha már úgyis itt van”.
Anna egyre kimerültebb lett, alig evett, éjszakánként forgolódott. Júlia sürgette, hogy lépjen, de a régi emlékek – a közös ünnepek, családi vacsorák – visszatartották.
Egy este azonban új látvány fogadta: a nappaliban Péter ült. Nevetve emelte fel az unokaöccsét, közben Krisztinával beszélgetett.
– Szia, Anna – nézett rá nyugodtan. – Rég láttalak.
– Hogy jutottál be? – kérdezte fagyosan.
– Megvannak a régi kulcsaim – vont vállat.
– Azok már nem érvényesek. Menj el.
– Ugyan, beszéljük meg. A család az család.
Abban a pillanatban értette meg: Péter természetesnek veszi a jogot nemcsak a kulcsokra, hanem az életére is.
Másnap felkeresett egy ügyvédnőt. A középkorú, határozott tekintetű nő végighallgatta, majd bólintott.
– Egyértelmű helyzet. Az ingatlan az ön tulajdona. Önkényesen költöztek be. Tehetünk feljelentést, és kérhetünk bírósági kilakoltatást, akár távoltartást is.
Anna hosszú napok óta először fellélegzett.
Amikor hazaért, újabb dobozok sorakoztak a fal mellett. Erzsébet elébe sietett.
– Péter azt üzente, maradunk. Mindent elintézett.
Anna végignézett rajtuk: a magabiztos Péteren, a fáradt, de reménykedő arcokon. Tudta, hogy most már nem halogathatja. De vajon meddig megy el Péter, ha megtudja, hogy a rendőrséghez fordult?
A folyosón állva mély levegőt vett. A nappaliban Péter kényelmesen hátradőlt abban a fotelben, amelyet egykor együtt választottak. Krisztina a kanapén etette a gyereket, Gábor az erkélyen dohányzott, a füst beáramlott a résnyire nyitott ajtón.
– Péter – szólalt meg halkan, de határozottan. – Beszélnünk kell. Kettesben.
– Mondhatod itt is – mosolygott. – Nincsenek titkaink.
– Ez az én lakásom – felelte. – És négyszemközt akarok beszélni.
Láthatóan bosszankodva, de felállt, és követte a konyhába. Az asztalon idegen mintás csészék sorakoztak. Anna becsukta az ajtót.
– Tegnap ügyvédnél voltam – kezdte tárgyilagosan. – A lakás kizárólag az enyém. Nincs jogod kulcsot adni bárkinek.
Péter karba tett kézzel dőlt a pultnak.
– Ügyvéd? Rendőrség? Komolyan ennyire elmérgesíted? A rokonaim bajban vannak, te pedig egyedül laksz három szobában. Nem férnek el itt pár hétig?
– Nem erről van szó – válaszolta, hangja megremegett, de nem hátrált. – Elváltunk. Te aláírtad, hogy a lakás az enyém.
– Igen, de öt évig együtt éltünk itt. Festettem, bútorokat cipeltem. Valahol az enyém is.
– A bíróságon nem így gondoltad.
Péter az ablak felé fordult.
– Akkor még hittem benne, hogy kibékülünk. Most viszont a családom számít rám.
– Engem könnyebb kitenni a saját otthonomból? – kérdezte Anna keserűen.
– Ne dramatizálj. Maradnak egy-két hónapig. Aztán talán mi is újrakezdhetnénk.
Megpróbálta megérinteni a kezét, de Anna hátralépett.
– Nem lesz újrakezdés. És ők ma elmennek.
Péter arca megkeményedett.
– Megváltoztál. Régen megértőbb voltál.
– Régen mindent eltűrtem – felelte. – A félrelépéseidet, a soha meg nem valósult „üzleteidet”, amikre az én fizetésem ment rá. Most ennek vége.
Péter kiegyenesedett, hangja hideggé vált.
– Rendben. Akkor én is beszélek egy ügyvéddel. Lehet, hogy mégis jár nekem egy rész… hiszen a házasság alatt végzett felújításoknak értéke van.