– Ugyan már, miért kapod fel rögtön a vizet? – felelte Erzsébet néni anélkül, hogy abbahagyta volna a bőrönd kipakolását az előszobában. Gondosan hajtogatta ki a ruhákat, mintha legalábbis a saját otthonában lenne. – Nem hosszú időre jöttünk. Nyitva volt az ajtó, hát bejöttünk. Péter azt mondta, minden rendben.
Anna a saját lakása küszöbén állt, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Alig fél órája ért haza a munkából, kezében bevásárlószatyorral, fejében egy békés este képe: tea, könyv, csend. Ehelyett idegen csomagok torlaszolták el a folyosót, régi táskák poros szaga ült a levegőben, és olyan hangok töltötték meg a teret, amelyeket fél éve nem hallott – a válása óta.
Az előszobában négyen sürögtek-forogtak: Erzsébet néni, a férje, Gábor bácsi, a lányuk, Krisztina, és az ölében egy kisgyerek. A látvány inkább költözésre, mint látogatásra emlékeztetett. Dobozok sorakoztak a padlón, kabátok lógtak a fogason, a konyha felől pedig ételszag szivárgott – láthatóan már ott is otthonosan mozogtak.
– Nyitva volt? – ismételte Anna halkan, de feszült hangon. – Mindig bezárom. Péternek pedig semmi joga ide bejönni. Kulcsot adni meg pláne nem.
Erzsébet néni ekkor fordult felé. Az arcán az a jól ismert, békés mosoly jelent meg, amellyel régen bármilyen feszültséget el tudott simítani. Őszbe hajló haját kontyba fogta, tekintetében egyszerre bujkált fáradtság és eltökéltség.
– Ne haragudj, kedvesem. Péter tegnap adta ide a kulcsot. Azt mondta, tágas a lakás, elférünk. Vidékről jöttünk munkát keresni, most nehéz időszakot élünk. Te egyedül laksz, bőven van hely. Nem leszünk terhedre, esküszöm.
Anna letette a szatyrot, és vett egy mély levegőt. Ez a lakás kizárólag az övé volt. Még a házasság előtt vásárolta, hosszú évek spórolásával, két állásból összegyűjtött pénzből. Péter akkoriban még tanult, később „önmagát kereste”, a kiadások zömét Anna állta. A válóperen ez döntő érvnek bizonyult: az ingatlan az ő tulajdonában maradt. Péter aláírta a papírokat vita nélkül. Most mégis úgy tűnt, mintha ez semmit sem számítana.
– Erzsébet néni – szólalt meg végül nyugodt, de határozott hangon –, ez az otthon az én nevemen van. Törvényesen. Péter már nem lakik itt, és kulcsa sem lehetne. Kérlek benneteket, pakoljatok össze, és menjetek el. Nem tudlak elszállásolni titeket.
Gábor bácsi, a szótlan, széles vállú férfi megköszörülte a torkát, és előrébb lépett. Ritkán szólt, de most látszott rajta a feszengés.
– Anna, kislányom – dörmögte mély hangon –, nem örökre jöttünk. Egy-két hónap, míg munkát találunk. Péter kérte, hogy segíts. Tudod, mennyire fontos neki a család.
Krisztina is bólintott, miközben ringatta a gyereket.
– Nem akarunk gondot okozni. Csak néhány éjszakára maradnánk, aztán majd alakul. Egy ilyen pici babával nem könnyű szállodába menni.
Anna gyomra összeszorult. Nem harag tombolt benne, inkább kimerültség. Fáradt volt attól, hogy a válás után Péter továbbra is beleszólt az életébe: telefonhívások, nosztalgikus üzenetek, váratlan felbukkanások. És most ez – mintha semmi sem változott volna.
Bement a nappaliba. A kanapén Krisztina táskája hevert, az asztalon játékok hevertek szanaszét. A konyhából vízcsobogás és edénycsörgés hallatszott.
– Figyeljetek – emelte meg a hangját. – Ez így nincs rendben. Engedély nélkül jöttetek be. Ha kell, rendőrt hívok.
Erzsébet néni odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. A mozdulat egykor megnyugtató volt, most inkább nyomasztó.
– Ugyan már, Anna. Rendőrséget hívnál ránk? Hiszen majdnem rokonok vagyunk. Péter azt mondta, nem lesz ellenedre. Azt állította, nálad jobb szívű embert nem ismer.
Anna finoman, de határozottan lehúzta a kezét a válláról. Péter jobban ismeri őt? Azután, hogy megcsalta? Azok után az esték után, amikor ő a párnájába sírt, míg Péter „barátokkal” volt? A tárgyalótermi viták után?
– Péter téved – felelte hűvösen. – Jogtalanul adta oda a kulcsot. Kérlek, távozzatok. Most.
Senki nem mozdult. Gábor bácsi leült az előszobai székre, Krisztina helyet foglalt a kanapén a gyerekkel, Erzsébet néni pedig a konyhába ment.
– Főzök egy teát – szólt vissza. – Hosszú volt az út. Utána megbeszéljük nyugodtan.
Anna a nappali közepén állt, és megértette: ez nem oldódik meg könnyen. Nem fognak önként távozni. És Péter… mit képzel magáról?
Az este lassan vánszorgott, akár egy rossz álom. Anna a hálószobájába húzódott – ez volt az egyetlen helyiség, amit még nem foglaltak el. Az ajtón túlról beszédfoszlányok szűrődtek át: Erzsébet néni a vidéki nehézségekről mesélt, az elszálló árakról, az álláskeresés reménytelenségéről. Gábor bácsi időnként közbeszólt pár szóval. Krisztina altatót dúdolt.
Anna elővette a telefonját, és tárcsázta Péter számát. Hosszú kicsengés után végre felvette.
– Szia, Anna – szólt bele könnyed hangon. – Mi történt?
– A rokonaid a lakásomban vannak. Csomagokkal. Azt mondják, te adtál nekik kulcsot.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Igen, adtam – válaszolta végül közömbösen. – Bajban vannak. Segíteni kell. Nagy a lakás, egyedül élsz. Miért ne?
– Miért ne? – ismételte remegő hangon. – Ez az én otthonom, Péter. Nincs jogod így rendelkezni felette.
– Ne dramatizáld túl. Egykor házasok voltunk. Ott éltünk együtt. Azt hittem, nem bánod.
Anna lehunyta a szemét. Ugyanaz a hozzáállás. Mindig úgy viselkedett, mintha minden közös lenne – főleg ami az övé.
– Fél éve elváltunk – mondta halkan. – Aláírtad a papírokat. A lakás az enyém.
– Csak rövid időre maradnak. Tedd meg a régi szép idők emlékére.
– Nem a múlt kedvéért – felelte. – Beszélj velük. Menjenek el még ma.
Péter sóhajtott.
– Rendben, megpróbálom. De nagyon megkeményedtél.
A hívás megszakadt. Anna a plafont bámulta. Talán valóban keményebb lett. De másként nem tudta volna megvédeni magát.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Hallotta a kanapé nyikorgását, lépéseket a folyosón, suttogást a sötétben. Reggel, amikor kilépett a szobájából, a konyhában Erzsébet néni sürgölődött: kását főzött, kenyeret szeletelt, mintha mindig is itt élt volna.
– Jó reggelt, Anna – fordult felé derűsen. – Kérsz egy kis kását? Tejjel, ahogy szereted.