– Elég – vágtam közbe. – Nem akarok hallani sem rólad, sem róla.
Bementem a hálóba, elővettem az utazótáskát, és kapkodva pakolni kezdtem. A szekrényajtó csapódott, a vállfák összekoccantak.
Márk a küszöbön állt.
– Elmész? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, mi lesz – feleltem anélkül, hogy ránéztem volna. – De veled egy fedél alatt most nem tudok maradni.
– Helyrehozom. Megígérem, mindent jóváteszek.
Nem válaszoltam. Felesleges lett volna.
Pontosan tudtam, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet visszacsinálni. Ami eltört, az eltört. A bizalom. A megbecsülés. Az, amit szerelemnek hittünk. Abban a pillanatban foszlott semmivé, amikor „meddő virágnak” nevezett.
Két hónap telt el.
Egy bérelt lakásban élek. Kicsi, de napfényes, az ablak a játszótérre néz. Reggelente kiülök a balkonra egy csésze kávéval, és figyelem, ahogy a város lassan életre kel.
A munkám is jobban halad, mint korábban. Több az időm, több az energiám. Újra vannak terveim.
Márk hívogat. Üzeneteket küld, találkozót kér. Nem reagálok. Vivien is írt egyszer – hosszú, mentegetőző sorokat. Elolvastam, aztán töröltem. Vannak sebek, amelyekre nincs bocsánat.
Tegnap a parkban sétáltam. Hideg szél fújt, a levelek örvényként kavarogtak a lábam körül. Szemből egy fiatal nő jött babakocsival. Fáradtnak tűnt, a kabátján halvány folt éktelenkedett. Megállt, hogy megigazítsa a takarót.
Egy pillanatra megláttam a kisbaba arcát: piros, ráncos, mélyen aludt. Valami belém mart.
Továbbindultam.
„Mi lett volna, ha? Ha nem beteg? Ha vannak gyerekeink?”
Megtorpantam. Aztán megráztam a fejem. Nem a gyerekek hiánya volt a lényeg. Hanem az, ahogyan bánt velem. A megcsalás. A megaláztatás. A hazugságok.
Egy gyerek sem törölte volna el mindezt.
Ma reggel levelet kaptam.
Márk beadta a válókeresetet. Ő maga. Végigolvastam, letettem a papírokat, és felnevettem. Megelőzött. Hát legyen. Már nem számít.
A balkonon ülök, kezemben a kávéscsésze, és a várost nézem.
December van. Friss hó borít mindent, vakító fehérség terül el a háztetőkön.
Megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám.
– Nóra Viktória? Balázs vagyok. A múlt havi üzleti konferencián találkoztunk.
Felrémlik előttem az arca. Magas, figyelmes tekintetű férfi. A franchise-bővítésről beszélgettünk.
– Szeretném meghívni egy kávéra. Megbeszélhetnénk egy lehetséges együttműködést. És… talán jobban is megismerhetnénk egymást.
Hallgatok. A hópelyheket figyelem az ablakon túl.
„Miért is ne?” – fut át rajtam a gondolat.
– Rendben – mondom végül. – Holnap kettőkor megfelel?
Örömmel rávágja, igen. Megbeszéljük a helyet, elköszönünk.
Leteszem a telefont.
Mi volt ez? Egy randevú? Egy üzleti tárgyalás? Valami új kezdete?
Nem tudom. De egyvalamit igen: nem vagyok többé „meddő virág”. Szabad vagyok. És talán most indul csak igazán az életem.