Bementem a hálóba. A gardrób ajtaját feltártam, a pulóverek alól előhúztam egy átlátszó műanyag mappát. A fólia szárazon recsegett az ujjaim között.
Visszasétáltam a nappaliba, és az asztal közepére tettem két papírt.
Az első régi volt, a szélei megsárgultak az időtől. A sorok között ez állt: „Kóros eltérés nem igazolható.”
A második friss, alig féléves. A steril papírnak jellegzetes, éles szaga volt. A diagnózis rövid és könyörtelen: „Azoospermia. A kilátások kedvezőtlenek.”
– Tessék – mondtam halkan. – Olvasd el.
Márk arca egy pillanat alatt elsápadt. Szinte kitépte a kezemből a leleteket. A keze remegett, ahogy végigfutott a sorokon, az ajkai hangtalanul formálták a szavakat.
– Te… tudtad? – kérdezte rekedten.
– Fél éve – feleltem nyugodtan. – Nem mondtam el. Akkor épp a munkahelyeden volt káosz. Nem akartalak még ezzel is terhelni.
– De hát…
– Akkor most magyarázd el mindenkinek – fordultam a vendégek felé –, melyikünk is a terméketlen.
A csend hirtelen csapott le ránk, mint egy láncról elszabadult vadállat.
Vivien felpattant.
– Nóra, talán nem kellene… mindenki előtt…
Ránéztem.
– Ülj vissza, Vivien. Vagy menj el. Itt most mindenki vállalja a saját részét.
Lassan visszaereszkedett a székére.
Erzsébet kézbe vette a papírt. Végigolvasta. Az arca megkeményedett, mintha kőből faragták volna. Előbb a fiára nézett, aztán rám. Egy szót sem szólt.
Márk roskadtan zuhant le a székre.
– Nem tudtam, Nóra, esküszöm, nem tudtam…
– De igen – feleltem csendesen. – Láttad a mappát a párkányon. Csak nem volt bátorságod belenézni.
Felvettem a táskámat.
– A vacsorának vége. Nyugodtan fejezzétek be nélkülem. Sajnálom – fordultam a többiekhez –, de nem én hoztam szóba ezt.
Azzal kiléptem.
Réka nyitott ajtót. Egy pillantást vetett rám, és kérdés nélkül magához húzott. Nem faggatott, nem okoskodott.
Az az ölelés mentőöv volt a fuldoklónak.
Másnap reggel a konyhájában ültem, kávét kortyolgattam, és az udvart figyeltem. Gyerekek játszottak odalent, nevetgéltek, labdát kergettek.
– Mi lesz most? – kérdezte Réka halkan.
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs.
A telefonom szinte izzott a hívásoktól: Márk, Vivien, Erzsébet. Nem vettem fel.
Tíz év járt a fejemben. Tíz év egy férfira, aki mindenki előtt meddőnek nevezett. Aki közben a barátnőmmel feküdt le.
Fájt. Mélyen.
Mégis, a fájdalom mögött ott lapult valami különös könnyebbség. Mintha egy súlyos hátizsákot végre letettem volna.
– Elválsz tőle? – kérdezte Réka.
– Valószínűleg. De még nem gondolkodtam tisztán.
Egy hét múlva visszamentem a lakásba.
Márk az előszobában várt. Mintha évek teltek volna el: beesett arc, karikás szemek. Megpróbált átölelni, de hátraléptem.
– Nóra, bocsáss meg. Részeg voltam. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.
– A részeg ember kimondja azt, amit józanul is gondol – feleltem.
Elhallgatott.
Valamit motyogni kezdett Vivienről. Én azonnal félbeszakítottam.