Márk bólintott, és újra töltött magának.
A papírt elrejtettem a hálóban, a szekrény legtávolabbi polcára, a régi, molyszagú pulóverek alá csúsztatva. Ott nem találja meg. Minek is tudná? Elég baja van így is.
Eltelt hat hónap.
— Nóra! — dugta be a fejét Vivien a konyhába. — Hol tartod a szalvétákat?
A fiókra mutattam. Lehajolt értük, a szoknyája feszesen simult a csípőjére.
A gyomrom összerándult. Elképzeltem, ahogy Márk végighúzza rajta a kezét.
Hirtelen elfogott a hányinger.
— Olyan sápadt vagy. Jól vagy? — kérdezte.
— Csak a fejem fáj — feleltem. — Semmi komoly.
— Vegyél be valamit. Mindjárt ideérnek a vendégek.
Hétre megtelt a lakás. Márk munkatársai, az én üzleti partnereim, a szomszédok. Réka az utolsó pillanatban telefonált:
— Nóri, a férjemet beviszik vakbélgyanúval. Nem tudunk menni.
Erzsébet viszont pontosan érkezett.
Száraz, csontos alak, pengeéles tekintet, örökös rosszallás az arcán.
— Ennyi hús? — mérte végig az asztalt már az előszobából. — Ez kevés lesz.
Nem reagáltam.
Jöttek a koccintások, a sablonos beszédek a tíz együtt töltött évről, a nevetések. Mosolyogtam, mintha felhúztak volna egy láthatatlan kulccsal. Minden távolinak tűnt.
Márk az ablaknál állt, kezében whisky. Az új öltöny feszült rajta — én vettem az évfordulóra. Egy köszönömöt sem kaptam érte.
Vivien a kanapén ült, hangosan nevetett valaki történetén.
A fejemben csak egy kérdés visszhangzott: mióta tart ez? Egy hónapja? Fél éve?
Márk odalépett hozzám, átkarolta a vállam. Whisky és a jól ismert kölnije illata keveredett.
— Na, drágám — emelte fel a hangját — tíz év. Szép kerek szám.
Hideg futott végig a hátamon.
Beszélni kezdett. Kitartásról, szeretetről, a közös akadályokról. A társaság bólogatott.
Én a kezét figyeltem a vállamon.
Ugyanez a kéz érintette őt is. Tegnap. Talán ma reggel.
— Gyerekünk ugyan nincs — mondta váratlanul — pedig mennyire vágytam rá.
A beszélgetések elhaltak.
— Család gyerek nélkül… az nem igazi család.
Az arca elvörösödött az italtól. Vagy talán a felgyülemlett indulattól.
Erzsébet egyetértően hümmögött.
Márk lassan levette rólam a kezét.
Mintha áramütés ért volna.
— Nóra meddő — jelentette ki. — Se gyereket nem tud adni, se boldoggá tenni engem.
Dermedt csönd telepedett a szobára.
A szégyen sűrű, fojtogató ködként terült szét. Láttam a tekinteteket: döbbenet, kínos zavar, kíváncsiság.
Vivien a tányérját bámulta.
Legszívesebben felszívódtam volna.
Felálltam. A sarkaim élesen koppantak a parkettán, ahogy elindultam a hálószoba felé. Nem néztem vissza.