András tisztában volt vele, hogy komolyan beszél.
A következő három napra eltűnt, és egy barátjánál húzta meg magát. Nórát magára hagyta a lakásban a két gyerekkel – és a kilátástalansággal. A nő céltalanul bolyongott a szobák között, mintha a falak választ adnának arra, mit is kellene tennie. Amikor esténként végre elcsendesedett a lakás, miután Márkot és Lillát ágyba tette, kiült a konyhába. A sötét ablaküvegben csak a saját, elgyötört arcát látta visszatükröződni.
Egy ilyen éjjelen Lilla keserves sírása hasított a csöndbe. A kislány gyakran riadt fel rossz álmokból. Nóra azonnal felkapta, ringatni kezdte, halkan dúdolva egy régi altatót. A zajra Márk is felébredt, odacsoszogott, és anyja derekához bújt.
– Anya… apa miért kiabált velünk? – kérdezte álomtól rekedt hangon. – Valamit rosszul csináltunk?
– Dehogy, szívem – szorította őket magához Nóra. – Ti semmiről sem tehettek. Apa csak kimerült.
– És hova költözünk? A nagyi mondta, hogy nála alig férünk el…
A nő ajkára fagyott a szó. Gombóc nőtt a torkában, de nem engedhette meg magának, hogy előttük sírjon. Másnap reggel, miközben Márk kisautókat tologatott a szőnyegen, Lilla pedig a babáját fésülgette, Nóra fejében lassan körvonalazódott egy elhatározás. Vakmerő volt és fájdalmas – mégis ez tűnt az egyetlen járható útnak.
Összeszedte a saját ruháit, iratait, néhány számára fontos könyvet. A gyerekek holmijához nem nyúlt. Taxit hívott, levitte a bőröndjeit, majd még egyszer visszament a lakásba. A kicsik épp reggeliztek.
– Drágáim, anya most egy időre a nagyihoz költözik – mondta nyugodtnak tűnő hangon. – Ti addig apával maradtok.
Márk gyanakodva nézett rá.
– De mikor jössz vissza?
– Hamarosan. Minden nap látni foglak benneteket, ígérem.
Amikor becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte, mintha a mellkasát tépnék szét. Mégis tudta: négyen egy szűk garzonban még kilátástalanabb helyzetbe kerülnének.
Este András magabiztos elégedettséggel érkezett haza. Arra számított, hogy végre nyugalom várja. Az ajtót kinyitva valóban csend fogadta. Körbenézett a nappaliban – Nóra személyes tárgyai eltűntek. Elégedett mosoly futott át az arcán.
– Végre – morogta félhangosan, és a konyha felé indult.
Az asztalnál Márk ült, és ügyetlen mozdulatokkal próbálta kanállal etetni Lillát. A kása fele az asztalon és a földön landolt.
– Apa! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Anya mondta, hogy mostantól te vigyázol ránk!
András arca egy pillanat alatt megmerevedett. Átviharzott a lakáson, benézett minden helyiségbe, de Nóra sehol sem volt. Visszarohant a konyhába.
– Hol van anyátok? – csattant fel.
Márk ijedten ölelte magához a húgát.
– A nagyinál. Azt mondta, hamar jön majd.
András remegő kézzel tárcsázta Nóra számát.
– Megőrültél?! – ordította a telefonba. – Azonnal gyere vissza, és vidd el őket!
– Nincs hová vinnem őket, András – felelte a nő higgadtan. – Anyánál egyetlen szoba van, ezt te is tudod. A gyerekeknek itt az otthonuk. Veled. Ez így helyes.
– Helyes? Dolgoznom kell! Mit kezdjek velük?
– Ugyanúgy megoldod, ahogy én tettem éveken át. Keress bébiszittert, írasd be őket óvodába. Ők a te gyerekeid is.
– Bíróságra megyek! Elveszem tőled a felügyeleti jogot!
– Menj csak. Addig is nálad maradnak, amíg összeszedem magam. És sikerülni fog.
A férfi dühösen a kanapéra hajította a telefont. Lilla nyűgösen felsírt, figyelmet követelve, Márk pedig némán figyelte az apját.
– Apa… Lillának tiszta pelenka kell – szólalt meg félénken.
Az ezt követő napok András számára kimerítő próbává váltak. Nem tudta, mikor éhesek a gyerekek, mit főzzön nekik, hogyan vegye rá őket az alvásra. A lakás rövid idő alatt csatatérré változott, Lilla pedig szinte megállás nélkül sírt, mintha az egész világ összeomlását gyászolná.