Anna eközben teljes fordulatszámon működött. Gondosan különválogatta a ruháit, ékszereit, iratait, minden személyes holmiját dobozokba rendezte. A műszaki cikkekhez nem nyúlt, a bútorok érintetlenül maradtak a helyükön.
Péntek este megcsörrent a telefon.
— Nos, kedves menyem, minden készen áll? Holnap tízre érkeznek az én fiaim. A kulcsot hagyd a lábtörlő alatt, majd megoldjuk. És legyen makulátlan rend! Gábor menyasszonya allergiás, a portól rögtön tüsszögőrohamot kap.
— Olyan tisztaság lesz, mint egy műtőben — felelte Anna mézesmázos hangon. — A kulcs ott lesz, ahol mondta. Minden jót, Mária. Sok boldogságot a fiataloknak.
— Lám, tudsz te normális is lenni, ha akarsz! — csattant fel a vonal túlsó vége, majd a kapcsolat megszakadt.
Szombat reggel Anna egyetlen bőrönddel és a kézitáskájával lépett ki a házból. Taxiba ült, ám nem az „Energetikus” nevű hétvégi telepre kérte a fuvart, ahol István már javában romantikus jövőt vizionált, hanem egy fenyvesekkel körülölelt, csendes panzió címét diktálta be. Két hétre bérelt ki egy lakosztályt.
„Ideje, hogy én is pihenjek egy kicsit” — gondolta, miközben a visszapillantó tükörben egyre kisebb lett a ház. „A műsor pedig… a műsornak mennie kell tovább.”
Pontban tízkor gördült a ház elé egy kisteherautó, tele a fiatal pár holmijával. Gábor szakadt, divatos farmerben — mintha a szellőzés lenne a fő erény — ugrott le elsőként, mellette törékeny menyasszonya, Júlia, aki állandóan meglepett arckifejezéssel pislogott a világra. Utánuk, mint egy nehézkes jégtörő, méltóságteljesen kiszállt Mária.
— Óvatosan azzal a kanapéval, Gáborkám! Családi darab! — irányított éles hangon.
Felértek az emeletre. Mária diadalmas mozdulattal benyúlt a lábtörlő alá, előhúzta a kulcsot, majd széles mozdulattal kitárta az ajtót.
— Gyertek, gyermekeim! Íme az otthonotok!
Gábor nagy lendülettel lépett be — és egy pillanat alatt megtorpant. A szája tátva maradt.
A lakás első pillantásra érintetlennek tűnt: a bútorok a helyükön, a televízió a falon, függönyök az ablakokon. Ám a nappali közepét szinte teljes egészében elfoglalta több hatalmas, ipari fémállvány, amelyek plafonig rakott kartondobozokkal voltak tele. A dobozokon feliratok: „Újrahasznosítható anyag”, „Vegyi anyagok”, „Aktív trágyakeverék”. A polcok között két nagydarab férfi mozgott munkaruhában, arcukon szűrőmaszk.
Az egyik, amikor meglátta a döbbent családot, lehúzta a maszkot, és vidáman odakiáltott:
— Sziasztok! Ti vagytok az új rakodók? Jól jöttök, még két tonna humuszt kell felcipelnünk!
— M-miféle humuszt? — hebegte Mária, egyik kezét a mellkasára szorítva. — Kik maguk? Mit keresnek a fiam lakásában?!
— A fiáé? — vonta fel a szemöldökét a férfi. — Mi bérlők vagyunk. Anna adta ki nekünk raktárnak, hivatalos szerződéssel. Azt mondta, sürgősen pénzre van szüksége, be kell zárnia a hitelt a nyaralón. Meg amúgy sem lakik itt senki, mindenki kiköltözött a természetbe.
— Raktár?! — sikoltott fel Gábor. — Mi ide költözünk!
A férfi harsány nevetésben tört ki, amitől megrezzent a vitrin üvege.
— Lakni? Itt? Hát, sok szerencsét! Mi éjjel-nappal dolgozunk. És hát… vannak itt illatosabb vegyszerek. Ha a hölgy babát vár, nem ajánlanám. Tegnap bejött egy patkány, zölden távozott. Viccelek. Nem távozott.
Júlia halkan felsikkantott, majd elernyedt. Gábor kapta el az utolsó pillanatban. Mária arca bíborszínűvé vált, levegő után kapkodott, mint partra vetett hal.
Ezalatt a hétvégi házban István nedves fahasábokkal küszködött, próbálta életre kelteni a tüzet, forró levesről álmodozva, mit sem sejtve arról, hogy Anna nem érkezik meg. A telefonja két hétig elérhetetlen lesz.
Fogalma sem volt róla, milyen lavinát indított el azzal, hogy anyja ötletét támogatta. A bérleti szerződés csupán az előjáték volt. Anna igazi meglepetése még hátravolt — és az már nem pusztán kellemetlenségnek ígérkezett, hanem leckének, amelyet egyikük sem felejt el egyhamar…