Olyan sebesen szedte a lábát, hogy néha már én kapkodtam a levegőt utána.
Egy langyos nyári este a verandán üldögéltünk, teát kortyolgattunk, amikor a kapu előtt megállt egy taxi. A motor még járt, amikor az ajtó kivágódott, és egy férfi szállt ki belőle. Gyűrött inge volt, borostás arca, a tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülőutat keresne.
Csak néhány másodperc múlva ismertem fel Gábort. A régi magabiztosságának nyoma sem maradt. Az a kihívó elegancia, az a fölényes mosoly – mintha sosem létezett volna.
Bizonytalan léptekkel jött a kiskapuig, toporgott, mint aki maga sem tudja, mit keres itt.
— Anna? — rekedt volt a hangja. — Tényleg te vagy az?
Letettem a csészét. Péter lassan felállt mellőlem, és szinte észrevétlenül elém lépett.
— Mit akarsz? — kérdeztem higgadtan, anélkül hogy felálltam volna.
Gábor szája sarkában keserű vigyor jelent meg.
— Csak erre vitt az utam… — kezdte. — Nem mennek jól a dolgok. Bedőlt a vállalkozásom. Az új feleségem kiforgatott mindenből, aztán lelépett külföldre. A bank vitte a lakást. Eszembe jutott ez a ház. A telek az enyém. Eladnám, legalább a tartozásaimat rendezni tudnám. Végül is az apja vagyok a gyereknek, jogom van hozzá.
Megmarkolta a kilincset, de Péter ráhelyezte a kezét a kapura. Nem erőszakosan, mégis megfellebbezhetetlenül.
— Ez már nem a te földed — mondta nyugodtan.
— Hogyne lenne az? — háborodott fel Gábor. — Semmit nem írtam alá!
— Dehogynem — léptem közelebb. — Emlékszel, amikor egy éve nyaralni indultál? Futár hozta a papírokat. Ajándékozási szerződés volt. Azt üzented: „Vigyétek ezt a roskatag viskót, és többet ne keressetek.” Most már rémlik?
Az arca elsápadt. Akkor könnyű szívvel szabadult meg tőlünk, mint fölösleges tehertől.
Abban a pillanatban Márk rohant ki a ház mögül, labdát vezetve maga előtt.
— Apa! Kapd el! — kiáltotta, és Péter felé rúgta a labdát.
Gábor megdermedt. Tátott szájjal nézte a fiát, aki nevetve szaladt, ugrált, tele élettel.
— Ő… jár? — suttogta hitetlenkedve. — Ez… ez csoda! Anna, ez mindent megváltoztat! Intézhetünk támogatást, járadékot, abból pénz lenne! Újrakezdhetnénk, lehetnénk megint egy család! Én mindent megbocsátok neked!
Péter letette a labdát, majd egészen közel lépett hozzá.
— Ennek a fiúnak van apja — mondta halkan, de a hangjában acél csengett. — És egészséges. Te viszont rossz helyre jöttél. Itt csak annak segítenek, akinek van lelkiismerete. Neked nincs.
Gábor hátrált egy lépést. Végignézett rajtam, a rendezett udvaron, az erős falú házon, majd Márkon, aki Péter lábához simult.
— Menjetek a… — sziszegte, de a haragja mögött inkább üresség tátongott.
Végül sarkon fordult, és görnyedt háttal visszaballagott a taxiba, mintha minden korábbi tette súlyként nehezedne a vállára.
— Apa, ki volt ez a bácsi? — kérdezte Márk, és meghúzta Péter ingujját.
Péter felvette, és mosolyogva az ölébe ültette.
— Senki fontos, kisfiam. Csak egy ember, aki eltévedt.
Tudtam, hogy igaza van. Gábor végképp elveszett a saját életében. Mi viszont végre rátaláltunk a magunk útjára.