A kisfiú azonban még mindig nem mert elindulni egyedül. Amint elengedte a rudakat, azonnal összecsuklott, térdre esett, és keserves sírásban tört ki.
– A félelem a fejében lakik – mondogatta Péter esténként a tornácon, miközben rágyújtott. – Kell valami, ami erősebb nála. Egy ok, ami nagyobb, mint a rettegés.
Májusban történt.
Péter a közeli városba ment alkatrészekért. Én itthon maradtam, és nekiláttam a nagymosásnak. Beindítottam a régi mosógépet, feltettem a rezsóra a vizet melegedni. A vezetékeket Péter már elkezdte kicserélni, de még nem végzett velük. A túlterhelt hálózat végül feladta.
A kertben voltam, amikor tompa pattanást hallottam. Felkaptam a fejem: a konyhaablakon sűrű, fekete füst tört ki.
– Márk! – A lavór kiesett a kezemből, és rohantam a ház felé.
A bejárati ajtó a hőségtől megszorult. Rángattam a kilincset, a tenyerem felszakadt, de nem engedett. Odabent a tűz morajlott.
– Anya! – hallottam a fiam köhögését.
Egy lapáttal betörtem az ablakot, de a maró füst az arcomba csapott, könnyeket csalt a szemembe. Nem tudtam bemászni – túl magas volt a párkány, és a szoba már megtelt fojtogató füsttel.
– Márk! Kicsim! Gyere az ajtó felé! – kiabáltam, miközben a házat megkerülve vállal próbáltam betörni a bejáratot.
Bent, a ropogó lángok között, Márk a padlón ült. A füst csípte a szemét. Félt. Rettenetesen félt. A tűz már a kedvenc kanapéját nyaldosta.
– Anya… – suttogta.
Tudta, hogy nem maradhat a földön – ott is forró volt már minden. Apró kezeivel megragadta azokat a rudakat, amelyeket Péter készített neki. Fölhúzta magát. Felállt.
A lába remegett, a térde majdnem felmondta a szolgálatot. De az élni akarás erősebb volt.
A betört ablakon át beszűrődő fényben meglátta az alakom.
Elengedte az egyik kezét. Megingott. Lépett egyet.
– Megyek… – rekedten préselte ki.
Nem zuhant el. Még egy lépés. Aztán még egy. Bizonytalanul, tántorogva, mint egy fióka, amely először próbál szárnyra kelni, elindult a kijárat felé a sűrű füstön át.
Végül teljes erőmből belerúgtam az ajtóba, amely nagy reccsenéssel engedett. Berohantam a folyosóra, alig kaptam levegőt. És akkor megláttam.
A fiam ott állt a folyosó közepén. Egyedül. A saját lábán.
Felnyaláboltam, és éppen akkor estünk ki a tornácra, amikor a konyhában egy szekrény hangos robajjal összeomlott, szikrákat szórva mindenfelé.
A füvön feküdtünk, kormosan, köhögve. A haját csókolgattam, amelynek füstszaga volt.
– Jöttél… egyedül jöttél… – zokogtam.
Péter a csikorgó fék hangjára szinte még guruló autóból ugrott ki. Amikor meglátta, hogy élünk, egyszerűen leült a porba a kerék mellé, és az arcába temette a kezét.
Eltelt egy év.
A házat újjáépítettük. Péter gerendáról gerendára szedte szét és rakta össze, toldott hozzá egy új részt, friss tetőt ácsolt rá. A korhadt viskóból masszív, meleg otthon lett, amelyben friss fenyő illata terjengett.
Nem dobálóztunk nagy szavakkal Péterrel. Nem beszéltünk hangosan szerelemről. Egyszerűen ott volt velünk. Javított, barkácsolt, Márkot kalapálni tanította. Aztán egy nap már nem ment haza – velünk maradt végleg.
Márk futott. A bal lábára kicsit még sántított, de úgy száguldott az udvaron, hogy alig győztem utána kapni.