Az első csapás félrement: a fejsze éle csak súrolta a fát, a hasáb pedig visszapattant, és telibe talált térden. A fájdalom úgy hasított belém, hogy rögtön lehuppantam a farönkre, és kitört belőlem a sírás. Nemcsak a lüktető seb miatt zokogtam, hanem a tehetetlenségtől is – attól az érzéstől, hogy ez az egész túl nagy falat nekem.
– Hát így csapkodjuk a fát, gazdasszony? – szólalt meg mögöttem egy érdes, mély hang. – A fejszével nem hadonászni kell. Az tiszteletet kíván, nem úgy tartani, mint egy seprűt.
Ijedten ugrottam talpra, és a nyélre markoltam, mintha bunkósbot volna. A rozoga kapunál egy termetes férfi állt. Olajfoltos, vastag kabátot viselt, a keze fekete volt a gépzsírtól.
– Ne jöjjön közelebb! – kiáltottam rá.
– Nyugalom már – felelte békésen, és benyitott a kapun, ami alig lógott a sarkain. – Péter vagyok, két házzal arrébb lakom. Láttam, hogy nem száll füst a kéményből, pedig kemény a hideg. Gondoltam, a városiak talán átfagytak.
Odajött, könnyedén kivette a kezemből a fejszét, beállította a hasábot. Egy rövid, pontos lendítés – a fa száraz reccsenéssel vált ketté.
– A kályhád tele van korommal – biccentett a kémény felé. – Kitakarítom. Megnézem a vezetékeket is, nehogy baj legyen.
Amikor belépett a házba, vas és dohány illata töltötte meg a szobát. Márk a kanapén ült, párnákkal körülrakva, és egy műanyag autót tologatott a takarón.
– Miért nem szaladgál a kölyök? – kérdezte Péter, miközben felnyitotta a kályha ajtaját.
– Nem tud járni – feleltem kelletlenül, magam sem értve, miért szégyellem. – Gyengék az izmai. Az orvosok szerint van remény, de…
– De?
– A férjem nem akart tovább várni.
Nem szólt semmit, csak megfeszült az állkapcsa. Estig maradt. Kitisztította a kéményt, megjavította a konnektort, és hozott egy talicska száraz tűzifát is. Indulás előtt hosszan nézte Márk vékony lábait.
– Holnap benézek – mondta az ajtóból. – Viszek tejet. Van egy kecském.
Attól a naptól kezdve Péter rendszeresen jött. Szűkszavú volt és nyers modorú, de olyan biztos pont, mint egy kőfal. Nem sajnálkozott, nem simogatott fölöslegesen – egyszerűen tette a dolgát. Egy hét múlva furcsa szerkezettel állított be: simára csiszolt nyélfákból és gerendákból ácsolt valamit.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem értetlenül.
– Gyakorlóállvány – morogta, miközben a falhoz erősítette a rudakat. – Katonakoromban eltörtem a lábam. Tudom, hogyan kell visszahozni az erőt. A fiúnak kapaszkodó kell. Nem tolószék, hanem cél.
Onnantól fogva edzette Márkot. Néha elakadt a lélegzetem, amikor a hatalmas, kérges kezeivel megfogta a fiam vékony lábszárait, hajlította, nyújtotta, és arra biztatta, hogy feszítsen rá.
– Gyerünk, harcos! – dörmögte. – Férfi vagy vagy puding? Nyomd meg! Ki fogja megvédeni anyádat?
Márk, aki a fehér köpenyes orvosoktól mindig sírva fakadt, most nevetett, zihált, arca kipirult az erőlködéstől. Szinte rajongott Péterért. Esténként a régi teherautó motorjának zúgására már az ablak felé fordult, és várta.
Tavaszra láthatóan megerősödött. A rudakba kapaszkodva már biztosan állt a saját lábán. Az egyensúlya javult, a tartása is egyenesebb lett. De az első önálló lépés még váratott magára.