A súlyos sporttáska tompa puffanással csapódott a nedves agyagba, sáros vízcseppeket fröcskölve a világos sportcipőmre. Utána repült a pelenkákkal teli nejlonszatyor is. A csomag szétszakadt, a fehér tömbök szétgurultak a pocsolyákban, és azonnal magukba szívták az őszi latyakot.
— Tűnj el innen — mondta Gábor anélkül, hogy kiszállt volna az autóból. A fekete terepjáró ablakát csak annyira engedte le, hogy halljam a hangját, de még véletlenül se érhessek hozzá. — Itt a végállomás. Megérkeztünk.
Szemerkélő esőben álltam, karomban a hároméves Márkkal. A kisfiam megérezte a bennem feszülő rettegést, halkan nyöszörgött, nedves orrát a nyakamba fúrva. Meleg nadrágba bújtatott lábai ernyedten lógtak a csípőm mellett. Három év. Három esztendő orvosokkal, kezelésekkel, reménnyel. És ugyanennyi idő apja szemében a leplezetlen undorral.
— Gábor, elment az eszed? — a hangom felsikoltott, a szél pedig az erdő felé sodorta a kiáltást. — Itt fél évtizede nem lakik senki! Beázik a tető, a kályha romokban! Október van!
A férjem levette a napszemüvegét — pedig napot már napok óta nem láttunk —, és úgy nézett a fiára, mintha selejtes játék volna.
— Hibás gyereket szültél, és még én szégyenkezzek? — köpte felém metsző hangsúllyal. — Ismert ember vagyok, üzlettársaim vannak, rangom. Nekem olyan örökös kell, akivel focizni lehet, nem egy mozdulatlan test a babakocsiban. Elegem van, Anna. Élni akarok, nem egy kórházi melléképületben vegetálni. Ez a ház a tiéd, lakj benne. Utalok majd tartásdíjat, nem haltok éhen. A lakást viszont eladom. Új életet kezdek. Nélkületek.
Az ablak hangtalanul felcsúszott, kizárva minket a drága bőr és parfüm illatából. A motor felbőgött, a kerekek megpörögtek, újabb adag sarat csapva ránk, aztán az autó elhajtott, maga után hagyva a kipufogógáz maró szagát és a falu dermedt csendjét.
Magunkra maradtunk. Előttünk sötétlett a nagymamám háza — megrogyva, megszürkülve, akár egy beteg, vén állat, amely a gazba heveredett.
— Semmi baj, Márk — suttogtam, miközben jeges víz csorgott a gallérom alá. — Nem vagyunk cukorból. Nem olvadunk el.
A kulcs nehezen fordult a rozsdás zárban. Az ajtó panaszos nyikorgással tárult ki, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Bent dohszag, egérürülék és régi rongyok szaga terjengett.
Az első éjszaka igazi próbatétel volt. Villany nem volt — a vezetékeket évekkel ezelőtt leszerelték. Találtam néhány csonkig égett gyertyát, Márkot az összes fellelhető takaróba bugyoláltam, és együtt feküdtünk, hallgatva, ahogy a szél végigsöpör a padláson. A fiam a hidegtől sírt, én pedig a testem melegével próbáltam óvni, közben attól rettegtem, hogy reggelre megfagyunk.
Hajnalban kimentem az udvarra, és azon törtem a fejem, miként gyújtsam be a kályhát, amikor a tűzifa csuromvíz. Soha életemben nem fogtam fejszét a kezemben. Az első lendítésnél…