– Gábor, nézz már rá! – fakadt ki Mária kétségbeesetten. – Hát nem látod? Ez a nő nem szeret téged! Csak a lakásod kell neki meg az, hogy ide legyen bejelentve! Én érted küzdök, te szerencsétlen!
Gábor arca megfeszült.
– Értem küzdesz? – kérdezett vissza halkan, de a hangja jeges volt. – Nem értem, hanem magadért. Azt akartad, hogy örökké a te kisfiad maradjak. Az a kényelmes, engedelmes gyerek, aki soha nem hoz haza senkit, nehogy megzavarja a birodalmadat. Abban bíztál, hogy nem születik gyerekünk, hogy majd úgyis szétmegyünk. És most úgy döntöttél, besegítesz a „sorsnak”?
– És ha igen? – csattant fel Mária, a hangja éles sikollyá torzult. – Azt hiszed, nem láttam azt a szemérmetlen fehérneműt? Kinek vette fel, ha nem azért, hogy elcsavarja a fejed? Hogy teljesen megbolondítson? Most legalább vakarózhat egy darabig! Talán legközelebb több esze lesz! És én nem tartozom nektek semmivel! Az anyád vagyok! Az egész életemet rád áldoztam!
Eszter némán hallgatta a kirohanást. Olyan volt, mintha belül hirtelen megdermedt volna minden. Abban a pillanatban tisztán látta az előtte álló asszonyt.
Nem egy erős, tekintélyt parancsoló anyóst látott, hanem egy keserű, féltékeny, magányos nőt, aki bármire képes, csak hogy a fia ne távolodjon el tőle.
– A kulcsot – szólalt meg Gábor tompán.
– Tessék? – Mária értetlenül pislogott.
– A lakásunk kulcsát. Vedd ki a táskádból, és tedd le a komódra.
Az asszony arca hirtelen megváltozott, hangja mézes lett.
– Gáborom, édes fiam… csak nem akarod kizárni az anyádat? És mi lesz majd az unokákkal? Hát nem szeretnéd, hogy dajkáljam őket?
– Miféle unokákról beszélsz, anya? A kulcsot.
Mária ráébredt, hogy a jelenet nem hozza meg a várt hatást. Gyűlölettel villantotta tekintetét Eszterre, aztán kotorászni kezdett a retiküljében. A kulcsot végül nem a komódra tette, hanem dühösen a padlóra hajította.
– Tessék! Fulladjatok bele! Te is meg a te… – elharapta a mondatot, keresve a legbántóbb szót.
– Most pedig menj el – szakította félbe Gábor, és kitárta a bejárati ajtót. – És ne gyere vissza.
– Még meg fogod bánni! – kiáltotta Mária a küszöbről. – Elhagy majd, amint megun! És akkor visszakúszol hozzám! De én nem felejtek! Ezt jól jegyezd meg!
Az ajtó csattanva zárult be, elvágva a mérgező szavak folyamát. Gábor lassan lehajolt, felvette a földről a kulcsot, és néhány másodpercig csak nézte a tenyerében.
Úgy kapkodta a levegőt, mintha hosszú futásból érkezett volna. Eszter a falnak támaszkodva állt, teljesen kiüresedve. Gábor odalépett hozzá, magához húzta, és szorosan átölelte.
– Bocsáss meg – suttogta a hajába. – Sajnálom ezt az estét.
Eszter nem felelt. Az arcát a férfi vállába fúrta, és hirtelen eleredtek a könnyei. A megaláztatás, a fájdalom és a felszabadulás egyszerre tört ki belőle.
Nem kell többé eltűrnie a váratlan látogatásokat és a szurkálódó megjegyzéseket.
Hosszú percekig álltak így. Végül Gábor kissé eltávolodott, és hüvelykujjával gyengéden letörölte Eszter arcáról a könnycseppeket.
– Elmegyünk az ügyeletre – mondta határozottan. – Meg kell nézetni a bőrödet, nehogy komolyabb allergiás reakció legyen.
– És a vacsora? – kérdezte Eszter fáradt mosollyal. – A Valentin-nap?
Gábor szomorkásan pillantott az asztalra: a kihűlt sült húsra és a félig leégett, elfolyt gyertyákra.
– Az étel megvár. A Valentin-nap pedig… – elhallgatott egy pillanatra. – Talán most kaptuk a legkülönösebb ajándékot. Olyat, ami megmutatta, ki kicsoda valójában. Szeretlek.
– Én is szeretlek – felelte Eszter.
Tekintete az ajtóra tévedt. Arra a masszív, tölgyfából készült ajtóra, amelyet egy évvel korábban együtt választottak ki az üzletben.
Most már nem csupán a lakás bejárata volt, hanem határvonal is: az ő közös, saját világuk védelmezője.
Mielőtt elindultak volna az ügyeletre, Gábor a paprikával átitatott fehérneműt egy nejlonzacskóba gyömöszölte, és gondolkodás nélkül ledobta a szemétledobóba.