Gábor lassan, tagoltan folytatta, minden szót külön nyomatékosítva:
– Eszter ma felvette azt az új fehérneműt, ami a komódban volt. Tele volt őrölt borssal. Érted, anya? Borssal. Kémiai égési sérülései lettek a bőrén és a nyálkahártyáján. Kórházba kell mennünk. Erről semmit nem tudsz?
A vonal túlsó végén nyomasztó csend terpeszkedett el. Eszter döbbenten meredt a férjére.
Csak most kezdte igazán felfogni, milyen mélységű aljasság történt. Az anyósa – az a nő, aki már az első találkozásukkor leplezetlen megvetéssel mérte végig, aki minden családi ebédnél odaszúrt egy-egy megjegyzést, például hogy „régen a menyek még főzni is tudtak, és tisztelték az idősebbeket”, aki Gábornak nyíltan kijelentette, hogy „ez a sehonnai lány” nem illik hozzá – ez az asszony belépett az otthonukba, és hideg számítással, aprólékos kegyetlenséggel ártott neki.
– Anya, várom a választ – csattant Gábor hangja, feszültségtől élesen.
– Ne ordíts velem! – tört ki hisztérikusan Mária. – Fogalmam sincs, miről beszélsz! Lehet, hogy ő szórta tele magát valamivel, csak hogy ellenem hangoljon! Színésznő az a lány, mindig eltúloz mindent! Ugyan már, bors! Lemossa, aztán kész. Nem cukorból van, nem olvad el. Égési sérülés… ugyan már!
– Elég – vágott közbe Gábor halkan, de olyan keménységgel, amit Eszter még sosem hallott tőle. – Azonnal idejössz.
– Nem megyek sehova! Nem parancsolgathatsz nekem! Az anyád vagyok!
– Idejössz – ismételte nyugodtan, már-már dermesztően. – Ha nem, bemegyek a rendőrségre, és feljelentést teszek testi sértés miatt. Az ujjlenyomataid ott vannak a komódon és a ruhán is. A szakértők pedig pontosan megmondják majd, milyen anyag okozta a sérülést. Rajtad áll.
Eszter alig ismert rá a férfira, aki mellette állt. Nem az a békülékeny, konfliktuskerülő Gábor volt, aki mindig elsimítani próbálta az anyjával való súrlódásokat, és azt ismételgette: „Idős már, ne törődj vele.”
Most egy férj állt előtte, aki kész megvédeni a családját.
Negyven perc múlva megszólalt a csengő.
Gábor ajtót nyitott. Eszter addigra tréningruhát húzott, és nyugtató krémmel kente be még mindig csípő, viszkető bőrét. A folyosóra lépett, és a férje mögött állt meg.
Az ajtóban Mária állt. Alacsony, kissé telt asszony, gondosan feltűzött ősz hajjal, keskenyre préselt ajkakkal. Tartása fennhéjázó volt, de a tekintete ide-oda cikázott.
– Miféle cirkuszt rendeztek itt? – támadt már a küszöbről. – Egy ilyen ostobaság miatt lejáratni a saját anyátokat? Én közben még fasírtot is sütöttem…
– Gyere be – lépett félre Gábor, utat engedve neki.
Amikor Mária meglátta Esztert, az ajka gúnyos fintorba rándult.
– Mit sipítozol ennyit? Csípett egy kicsit, és kész. Engem egész életemben csíp az, hogy a fiam egy ilyenhez ment feleségül! – vágta oda, egyenesen Eszter szemébe nézve.
– Miért tette? – kérdezte Eszter halkan. A hangja remegett a sértettségtől és a düh visszafojtott erejétől. – Mit ártottam magának?
– Mit? – Mária szeme összeszűkült. – Elcsavartad a fiam fejét! Behálóztad! Nem is rád volt szüksége. Talált volna magának rendes lányt, tisztességes családból valót. Te pedig… – pillantása Gáborra siklott, és könyörgő árny csillant benne. – Fiam…