Úgy érezte, mintha izzó homokot szórtak volna a fehérneműje alá. Hirtelen felpattant a kanapéról, a köntöse szétnyílt rajta.
– Gábor… én… nem értem, mi történik velem. Minden viszket, megőrülök! – zihálta.
Kétségbeesetten karmolta a hasát, majd a hátát próbálta elérni, egészen a lapockájáig. Amerre az ujjai hozzáértek, a bőre forrón lüktetett.
– Hadd lássam! – Gábor odalépett, és finoman, de határozottan elkapta a csuklóját, hogy megállítsa. Közelebb hajolt, aztán döbbenten szisszent fel. – Eszter, az egész tested tűzpiros! Foltokban kiütött. Hol viszket?
– Mindenhol! – a hangja már a sírás határán remegett. – Ahol a fehérnemű ér, ott maga a pokol!
Amint Gábor elengedte, Eszter egyetlen mozdulattal letépte magáról a köntöst, majd minden szemérmességet és az est romantikáját félresöpörve kapkodva kezdte lehámozni magáról a bordó csipkeszettet.
– Ettől a szagtól felfordul a gyomrom! – kiáltotta, és berohant a fürdőszobába. Megnyitotta a hideg vizet, és remegő combjait a jeges sugár alá tartotta.
Gábor kábultan állt néhány másodpercig, majd lehajolt a földre dobott fehérneműért. Ahogy felemelte, azonnal hátrahőkölt.
Erős, csípős illat csapta meg az orrát. Óvatosan közelebb emelte a melltartót, beleszagolt, és köhögni kezdett. A szeme azonnal könnyezni kezdett.
Nem volt kérdés: a csipkét bőségesen beszórták valamivel, ami égetett. Piros őrölt paprika – talán még többféle is – itta át az anyagot, a finom szálak közé tapadva. Az ujjain halvány, rozsdaszínű por maradt.
– Eszter! – szólt be a fürdő felé, miközben belül jeges düh kezdett forrni benne. – Ma vetted fel először?
– Igen! – hallatszott a vízcsobogáson át. – Erre az estére tartogattam. A hálószobai komódban volt!
Gábor lassan a háló felé pillantott, a komód irányába.
– Járt ma nálunk valaki? – kérdezte emeltebb hangon, és a fürdő ajtajához lépett.
Eszter ekkor jött ki, egy nagy, frottír törölközőbe burkolózva. A haja csatakos volt, az arca és a nyaka még mindig foltokban vöröslött. Szaporán szipogott, a szemhéjai megduzzadtak.
– Nem. Miért kérdezed?
– Nézd meg. – Gábor kinyújtott karral tartotta felé a fehérneműt, mintha attól tartana, hogy hozzáér.
Eszter óvatosan közelebb hajolt, beleszagolt – majd azonnal hátratántorodott, és újabb tüsszögési roham tört rá.
– Ez… paprika?! – sikoltott fel rekedten. – Gábor, hogy kerülne oda paprika? Azt akarod mondani, hogy valaki direkt…? Istenem, ég a bőröm!
Gábor szó nélkül az asztalhoz lépett, és felkapta a telefonját. Megnyomta a gyorshívót.
– Szia, anya. Ma napközben nem jártál nálunk?
A levegő megfagyott körülöttük. Eszter, még mindig remegve a hidegtől és az átélt sokktól, feszülten figyelte a beszélgetést, próbálva kihallani a másik oldalt.
– Dehogynem, Gáborom – csendült fel Mária élénk hangja a készülékből. – Azt hittem, dolgoztok, vittem egy kis fasírtot. Csengettem, hívtalak is, de nem nyitott ajtót senki. Hát beengedtem magam a kulcsommal. Betettem a hűtőbe, és már mentem is. Miért?
– Kulcsod van? – kérdezte Gábor halkan, dermesztő nyugalommal. – Mióta is?
– Már régóta. Mi van, ha történik valami? – a hangja olyan természetesnek tűnt, hogy Eszter egy pillanatra elbizonytalanodott. – Mi ez a kihallgatás? Nem találtátok meg a fasírtot?
– A fasírtot megtaláltuk, anya – felelte Gábor jeges hangon. – De mondanál még valamit arról, mit csináltál a lakásunkban?
– Semmit! Bementem, letettem az ételt, körülnéztem, rend van-e, aztán eljöttem. Mi bajod van, Gábor? Vallatsz engem?
– A hálószobai komód fiókjait is megnézted?
A vonal túlsó végén néhány másodpercre csend telepedett a beszélgetésre. Rövid volt, de beszédes.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Mária, és bár igyekezett határozottnak tűnni, a hangja egy árnyalattal mégis megremegett.