Gábor érezte, ahogy a düh felkúszik benne, mégis erőt vett magán. Nem akart jelenetet rendezni Lilla előtt.
– Rendben – mondta végül halkan. – Felhívom anyát, és elmagyarázom neki.
Kiment az erkélyre, tárcsázta Mária számát. Az asszony azonnal felvette; hangja élénk volt, szinte túláradó.
– Gáborom, szervusz! Képzeld, találtam egy gyönyörű konyhabútort az egyik áruházban, most akciózzák…
– Anya, várj egy pillanatra – szakította félbe. – Ebben a hónapban nem tudok pénzt küldeni. Most szűkösen állunk anyagilag.
A vonal másik végén csend lett.
– Hogyhogy szűkösen? – kérdezte gyanakvó éllel a hangjában. – Eszter megint kitalált valamit?
Gábor nagyot sóhajtott.
– Nem, ez most rajtam múlt. Az utóbbi időben túlköltekeztem. Muszáj visszafogni magam.
– De én már kinéztem azt a bútort! – háborodott fel Mária. – Az eladó megígérte, hogy holnapig félreteszi!
– Sajnálom. Jövő hónapban segítek, ígérem.
Amikor bontotta a hívást, lelkiismeret-furdalás gyötörte. Visszalépett a nappaliba; Eszter ugyanott ült, könyvvel a kezében.
– Beszéltél vele? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.
– Igen.
– Mit szólt?
– Megsértődött.
Eszter ekkor felemelte a tekintetét.
– És te? Haragszol rám emiatt?
Gábor hallgatott. Igen, volt benne sértettség. De legbelül tudta, hogy Eszternek igaza van – legalább részben.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Forgolódott az ágyban, azon töprengve, miként fogja újra és újra elmagyarázni az anyjának, hogy most nincs miből adnia. És azon is, mi lesz, ha Eszter valóban nem oldja fel a számlazárolást.
Reggel korábban kelt, hogy ő vigye el Lillát az iskolába. A konyhában már terjengett a friss tea illata; Eszter reggelit készített.
– Jó reggelt – szólalt meg óvatosan.
– Neked is – felelte nyugodtan.
– Eszter, egyezzünk meg. Nem költök többé a beleegyezésed nélkül. Közösen csinálunk költségvetést. Kérlek, add vissza a hozzáférést.
Eszter megfordult, kezében a bögrével.
– Elhiszem, hogy változtatni szeretnél. De a szavak önmagukban kevesek. Próbáljuk ki egy hétig így. Ha benzinre, ebédre vagy akár anyukádnak kell pénz, tőlem fogod kérni. Nézzük meg, mit érzel közben.
Tiltakozni akart, de meglátta a felesége szemében az elszántságot. Ez nem hirtelen ötlet volt, hanem átgondolt döntés.
– Legyen – bólintott végül. – Egy hét.
Azt azonban még nem sejtette, hogy ez a hét alapjaiban formálja át a dolgokat. És hogy Mária már aznap este újra jelentkezik majd – olyan hírrel, amely mindent felkavar.
Aznap este az idő mintha vontatottabban haladt volna. Lilla már aludt, Eszter a kanapén ült laptoppal az ölében, munkahelyi levelekre válaszolt. Gábor céltalanul járkált fel-alá, időről időre a telefonjára pillantva. Ismerte az anyját: ritkán hagyta annyiban, ha nem kapta meg, amit akart.
A készülék végül megcsörrent. A kijelzőn Mária neve villogott. Gábor sóhajtott, és kiment az erkélyre.
– Gáborom – kezdte az asszony sértett, enyhén remegő hangon. – Egész este a beszélgetésünkön gondolkodom. Te sosem mondtál nekem nemet. Mi történt veled?
Gábor a korlátnak támaszkodva nézte a szomszéd házak fényeit.
– Anya, már mondtam. Most meg kell húznunk a nadrágszíjat. Sok pénz ment el az utóbbi időben.
– Sok? Mire? Lillára? Eszterre? Vagy arra az örökös hitelre?
Gábor nem felelt azonnal. Nem akarta bevallani, hogy az anyja bútorára és a saját hobbijára is jutott a közösből.
– Családi kiadásokra – mondta végül.
Rövid csend következett, majd Mária hangja enyhült.
– Értem én, fiam. Felnőtt vagy, külön életed van. De azt a konyhabútort már lefoglaltam. Ha holnap nem viszem el, eladják másnak. Nem tudnál kölcsönkérni valakitől? Vagy… Eszter keres, nem?
Gáborban megfeszült valami. Ismerte ezt a taktikát: finom terelés, felelősség áthárítása.
– Nem fogok kölcsönkérni – felelte határozottan. – És Esztert sem kérem meg. Jövő hónapban segítek.
– Hát jó – sóhajtott nagyot az asszony. – Akkor majd megoldom. Talán felveszek egy hitelt. Az én koromban már mindegy.
Ez a mondat régen azonnal megroppantotta volna az ellenállását. Most azonban kitartott.
– Ne vegyél fel hitelt. Várj egy hónapot.
Letette a telefont, és fáradtan ment vissza a nappaliba.
– Anyukád volt? – kérdezte Eszter.
– Igen. A bútor miatt hívott.
Eszter csak bólintott, majd visszatért a munkájához. Gábor leült vele szemben.
– Ez nehéz – vallotta be. – Nyomást gyakorol rám.
– Tudom – mondta Eszter halkan. – De ez még csak a hét eleje.
A következő napok különös hangulatban teltek. Gábor minden reggel kellemetlen érzéssel ébredt, tudva, hogy apróbb kiadásokért is kérnie kell. Először próbált spórolni: otthonról vitt szendvicset, csak annyi benzint tankolt, amennyi feltétlenül szükséges volt. A harmadik napon azonban már nem tudta elkerülni a kérést.
– Eszter – szólította meg a konyhában, miközben Lilla az iskolatáskája fölött matatott. – Szükségem lenne háromezer forintra benzinre. És még ezerre ebédre a hét végéig.
Eszter figyelmesen ránézett, majd a telefonján néhány érintéssel utalt az elkülönített kártyájára.
– Rendben. De írd fel, mire megy el. Vezessük pontosan.
Gábor bólintott, és furcsa szégyenérzet öntötte el – mintha felelnie kellene minden fillérért. Az irodában, miközben a hazulról hozott szendvicset ette, azon töprengett, hogyan jutott idáig. Ő, aki mindig magát tartotta a család támaszának, most minden kiadásnál engedélyre szorul.
Mária szinte naponta telefonált. Hol a szomszédokra panaszkodott, hol az egészségére, de a konyhabútor témája újra és újra előkerült.
– Ma is megnéztem – mondta egyik délután. – Még ott van, akciósan. Ha most nem veszem meg…
– Anya, nem – ismételte Gábor, bár belül marcangolta a bűntudat.
Az ötödik napon este érkezett a hívás. Gábor épp hazaért; Eszter a vacsorát készítette, Lilla a leckéjét írta.
– Fiam – szólt Mária szokatlanul halk hangon. – Nem érzem jól magam. Ingadozik a vérnyomásom. Az orvos azt mondta, jó lenne egy alapos kivizsgálás, de az fizetős. Elég drága. Tudnál segíteni?
Gábor megdermedt az előszobában.
– Mennyi az annyi? – kérdezte halkan.
– Tizenötezer forint legalább.
Kiment a lépcsőházba, hogy nyugodtan beszélhessen.
– Most nincs ennyi pénzem – felelte őszintén. – Tényleg nincs.
– Hogyhogy nincs? – csattant fel Mária. – Eszter jól keres! Mondd meg neki, hogy az anyád beteg!
– Nem kérek tőle – válaszolta Gábor, és hangjában most először csengett valódi eltökéltség. – Megállapodtunk a költségvetésről. És a rendelőben ingyen is megvizsgálnak.
– Ingyen? Ott hónapokat kell várni! Én rendes klinikára akarok menni.
Gábor mély levegőt vett, érezve, hogy a döntés súlya most nehezedik rá igazán.