– Tessék? – kérdezett vissza Gábor, és igyekezett higgadt maradni. – Milyen számlát zároltál? A közöset?
A konyha ajtajában torpant meg, még mindig a kezében szorongatva az autó kulcsát. Alig pár perce ért haza az irodából, kimerülten egy hosszú munkanap után. Nyugodt estére számított: vacsora, néhány szóváltás a feleségével, talán egy film a kanapén. Eszter mondata azonban úgy csapódott belé, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Lassan fordult felé, mintha abban reménykedne, hogy félrehallotta.
Eszter az ablaknál állt, karját összefonva a mellkasa előtt. Sötét haja hanyagul feltűzve, arcán olyan kifejezés, amit Gábor ritkán látott rajta: elszántság és mély fáradtság keveréke. Előbb még kinézett az esti udvarra, ahol a szomszéd gyerekek labdáztak, csak aztán fordította férjére a tekintetét.
– Igen, Gábor. A közöset – felelte határozottan. – Azt, ahová a fizetésed és az enyém is érkezik. A banki alkalmazásban átállítottam a hozzáférést. Mostantól csak én látom. És nem is fogom visszaadni, amíg nem beszéljük át komolyan, mi folyik itt.
Gábor gyomra összerándult. Letette a kulcsot az előszobai polcra, és tett egy lépést előre. Eszter azonban ösztönösen hátrált egyet, mintha jelezni akarná: köztük most nem a konyha pár métere a valódi távolság.
– Várj egy percet – emelte fel békülékenyen a kezét. – Ez valami vicc? Mindig együtt döntöttünk a pénzről. Miért ez a hirtelen lépés?
Eszter teljesen felé fordult. A szeme, amely máskor meleg és játékos volt, most hűvösen csillogott, akár a kinti őszi ég.
– Viccnek gondolod? – kérdezte keserűen. – Nem, Gábor. Hónapok óta érlelődik bennem ez a döntés. A pénzt úgy költöd, ahogy neked tetszik, anélkül hogy megkérdeznél. Én pedig próbálok gazdálkodni a maradékkal: bevásárlás, számlák, Lilla ruhái. Elegem van abból, hogy mindig alkalmazkodnom kell és hallgatnom.
Gábor leült a konyhaasztal melletti székre. Úgy érezte, mintha hirtelen elgyengültek volna a lábai. Eszébe jutott a reggeli utalás: pénzt küldött az édesanyjának egy „sürgős” lakásfelújításra – pedig tavaly is renováltak. A múlt héten pedig vett magának egy új horgászbotot, noha a régi is kifogástalan állapotban volt. Eszter akkor nem szólt semmit, csak különös pillantással nézett rá, majd átment Lillához a szobába.
– Üljünk le, és beszéljük meg nyugodtan – próbálta összeszedni magát Gábor. – Nem értem, miért fajult idáig. Ha zavart valami, miért nem mondtad korábban?
Eszter közelebb lépett, de nem vele szemben foglalt helyet, hanem a távolabbi székre ült.
– Korábban? – halvány mosoly jelent meg az arcán, de melegség nélkül. – Gábor, sokszor szóltam. Amikor édesanyád új bútorra kért pénzt, emlékszel? Mondtam, hogy ott a lakáshitel, és félre kellene tenni a közös nyaralásra Lillával. Te azt válaszoltad: „Anyu egyedül van, nehéz neki.” Aztán utaltál. Amikor Lillának szerettem volna rendes télikabátot venni, már nem volt rá keret. Maradt a tavalyi.
Gábor lehajtotta a fejét. Pontosan fel tudta idézni a beszélgetést. Az anyja panaszkodott a régi kanapéra, meg arra, hogy a szomszédok milyen modern bútorokat vettek. Akkor természetesnek tűnt segíteni – hiszen az anyja egyedül nevelte fel az apja halála után.
– Nem akartalak megbántani – szólalt meg halkan. – Anyu mindig számított rám. És a horgászat… az az egyetlen kikapcsolódásom. Munka után kell valami, ami kiszakít.
Eszter bólintott, de tekintetében csalódottság villant.
– Kikapcsolódás – ismételte. – Az én nyugalmam az lenne, ha tudnám, hogy van pénz élelmiszerre, rezsire, és nem kell zavarba jönnöm, amikor a lányunk játékot kér. Én is dolgozom, Gábor. Ugyanannyit, mint te. Az én fizetésem a családra megy. A tied viszont… mintha máshová tartozna.
Csend telepedett a konyhára. Az asztalon egy gyümölcsöstál állt, benne almák – Eszter a piacon vette, gondosan számolva minden forintot. Gábor felidézte a kezdeti éveket, amikor esténként együtt írták a költségvetést egy füzetbe, terveket szőttek nagyobb lakásról, balatoni nyaralásról. Akkor minden közös volt.
– Mennyi ment el most anyukádnak? – kérdezte Eszter csendesen, de határozottan.
– Tizenötezer forint bútorra. És tízezer gyógyszerekre – válaszolta Gábor sóhajtva.
– Gyógyszerekre? – emelte fel a szemöldökét Eszter. – Nyugdíjat kap, és támogatást is a patikában. Láttam a papírokat.
Gábor elfordította a tekintetét. Tudta, hogy a gyógyszer csak ürügy volt; az édesanyja valójában a konyhát akarta korszerűsíteni, mert a régi „nem divatos”.
– És az új horgászbot? – folytatta Eszter. – Az mennyibe került?
– Huszonötezerbe. Japán márka – tette hozzá halkan.
Eszter lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha türelmet gyűjtene.
– Fél éve gyűjtünk a fürdőszoba felújítására – mondta. – Csöpög a csap, potyog a csempe. Lilla fél egyedül fürdeni, mert hol forró, hol jeges víz jön. Arra nem volt pénz.
A szégyen lassan elöntötte Gábort. Tudott a problémáról. Látta, ahogy Eszter lavórt tesz a csöpögő cső alá. De amikor az anyja telefonált, a fürdőszoba javítása halaszthatónak tűnt.
– Rendbe hozom – állt fel, és közelebb lépett. – Oldd fel a zárolást, visszautalom a pénzt. Készítünk új költségvetést, együtt.
Eszter hosszan nézett rá.
– Nem, Gábor. Még nem. Előbb érezd át, milyen az, amikor kérned kell. Amikor könyörögsz a bevásárlásra, mert már elköltötted mindenre, ami neked fontos. Hívd fel anyukádat. Mondd meg, hogy ebben a hónapban nem tudsz segíteni. Aztán gondolkodj el, hogyan tovább.
Felállt, és kiment a konyhából. Gábor egyedül maradt, miközben a másik szobában felkapcsolódott a villany, és Eszter halkan beszélgetni kezdett Lillával, aki nemrég ért haza az iskolából.
Gábor elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. Valóban: a hozzáférés megszűnt. Egy pillanatra fontolgatta, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, de aztán leengedte a kezét. Mit mondana? Hogy a felesége kizárta a közös számláról?
Az este vontatottan telt. Vacsorára egyszerű zöldséges tészta került az asztalra. Lilla lelkesen mesélt az iskolai történésekről, mit sem sejtve a feszültségről. Gábor mosolygott rá, bólogatott, de belül forrt benne az indulat. Hogy tehette ezt Eszter? Hiszen az ő fizetése teszi ki a bevételek nagy részét.
Miután Lilla a leckéjéhez vonult, Eszter könyvvel a kezében ült a nappaliban. Gábor odalépett hozzá.
– Ez így nincs rendben – mondta halkan, hogy a lányuk ne hallja. – Egy családban nem így oldjuk meg a gondokat.
Eszter letette a könyvet, és nyugodtan ránézett.
– És az rendben volt, hogy megkérdezés nélkül költöttél? Hogy nekünk alig maradt valamink, miközben édesanyád új bútorokat vesz? Nem ellened vagyok, Gábor. Azt szeretném, hogy végre lásd az én oldalamat is.
– Látom – bólintott. – És változtatni akarok. Csak kérlek, add vissza a hozzáférést.
Eszter lassan megrázta a fejét.
– Nem. Holnap neked kell megvenned a heti bevásárlást. Be kell fizetned Lilla táncóráját is. Tapasztald meg, hogyan működik mindez, amikor nincs szabad hozzáférésed a közös pénzhez. Utána beszélhetünk tovább.