– Várj egy kicsit, anya. Át kell gondolnom.
Amikor visszaért a lakásba, szó nélkül leült az asztalhoz. Eszter elé tette a vacsorát – nem volt ünnepi fogás, csupán sült csirke krumplival és egy tál friss saláta, mégis gondosan elkészítve, otthonos illattal.
– Mit mondott Mária? – kérdezte, miközben vele szemben helyet foglalt.
– Azt állítja, hogy rosszul van. Egy kivizsgálásra lenne szüksége, ami tizenötezer forintba kerül.
Eszter hosszasan nézett rá, mintha a szavai mögé próbálna látni.
– És el akarod utalni neki?
– Fogalmam sincs – vallotta be Gábor. – Egyfelől ott van ő… mégiscsak az anyám. Másfelől…
– Másfelől mi vagyunk – fejezte be halkan Eszter. – A családod. Lilla nő, hamarosan jönnek az iskolai különórák, tandíjak. Fizetjük a hitelt. A fürdőszobát évek óta halogatjuk.
Gábor bólintott. Eszébe jutott az előző év, amikor Mária „életmentő műtétre” kért pénzt egy ismerősének, majd kiderült, hogy a támogatásból egy wellnesshétvége lett a barátnőkkel. Eszter akkor nem csinált jelenetet, de a tekintetében csalódottság ült.
– És ha most tényleg beteg? – kérdezte bizonytalanul.
– Akkor menjen állami rendelésre – felelte Eszter határozottan. – Ahogy mindenki más. Vagy mondja el őszintén, mire kell a pénz.
Aznap éjjel Gábor sokáig forgolódott. Valami megváltozott benne. Korábban természetesnek vette, hogy gondolkodás nélkül ad, most viszont először érezte, milyen az, amikor a döntése másokra is súllyal nehezedik. Rádöbbent arra is, mennyire megalázó lehetett Eszternek, amikor ő költött anélkül, hogy egyeztetett volna vele.
Szombaton, minden előzetes jelzés nélkül, Mária megjelent náluk. Gábor az ajtóban találta magát szembe az anyjával, aki egy nagy táskát szorongatott, a szemei vörösek voltak a sírástól.
– Gáborom – lépett be szinte könyörögve. – Beszélnünk kell. Nem bírom tovább.
Eszter kilépett a gyerekszobából, ahol addig Lillával játszott, és megállt a folyosón.
– Jó napot, Mária – köszönt udvariasan.
– Jó napot – felelte hűvösen az asszony, a menyére se pillantva. – A fiamhoz jöttem.
A nappaliban leült, és papírokat kezdett előhúzni a táskájából.
– Nézd – tolta Gábor elé a kinyomtatott lapokat. – Ezek az árajánlatok. Szívvizsgálat. Az orvos szerint nem halogathatom.
A szám valóban tekintélyes volt.
– Miért kellett idejönnöd? – kérdezte Gábor csendesen. – Telefonon is megbeszélhettük volna.
– Mert telefonon csak kitérsz! – csattant fel Mária. – Amióta Eszter irányít, már semmiben nem számíthatok rád!
Eszter összefont karral állt az ajtóban.
– Gábor továbbra is segít – mondta nyugodtan, de szilárdan. – Csak most először a saját családunk az első. A lányunk, az otthonunk.
Mária élesen felé fordult.
– Én nem vagyok család? Az anyja vagyok! Az egész életemet rááldoztam!
– Ezt senki nem vitatja – felelte Eszter. – De a rendszeres pénzkérés nem támogatás, hanem függőség.
Az asszony arca elvörösödött.
– Te fordítottad ellenem! – mutatott rá vádaskodva. – Letiltottad a számlát, elvágtad a segítségtől!
Gábor közéjük állt.
– Elég, anya. Ne beszélj így vele.
– Őt véded? Engem nem? – döbbent meg Mária.
– Igen, őt is. Mert igaza van. Átnéztem az elmúlt évek utalásait. Többet kaptál, mint amennyit Lillára költöttünk. Bútor, utazások, ruhák… mind „szükséges” címszóval.
Mária megdermedt.
– Te ezt ellenőrizted?
– Igen. Eszter megmutatta a kimutatásokat.
A levegő megfagyott körülöttük. Lilla kikukucskált a szobájából, de Eszter finoman visszaterelte.
Az asszony lassan visszaült, mintha hirtelen éveket öregedett volna.
– Nem akartam… – suttogta. – Csak egyedül maradtam apád után. A nyugdíj kevés. Ti meg… azt hittem, nektek könnyebb.
– Hitelünk van, anya – mondta Gábor leülve mellé. – És egy gyerekünk. Nem úszunk a pénzben.
Mária csendben sírni kezdett.
– Bocsáss meg. Hozzászoktam, hogy számíthatok rád. Azt hittem, ez így természetes.
Eszter odalépett, és leült a másik oldalára.
– Nem az a baj, hogy néha segítünk – mondta meglepően lágy hangon. – De nem lehet állandó megoldás. Találjunk ki mást. Részmunkaidő? Közös költségterv?
Mária könnyes szemmel nézett rá.
– Te… nem haragszol?
– De igen – felelte őszintén Eszter. – Csak értem is, miért történt.
Gábor átölelte az anyját.
– Megoldjuk. De így nem mehet tovább.
Az este végül békésen telt. Együtt vacsoráztak, Mária még Lillával is játszott. Távozáskor Gábor lekísérte a taxihoz.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.
– Inkább én kérek bocsánatot – felelte az asszony. – Átgondolom, hogyan tovább.
Amikor visszatért, Eszter a nappaliban várta.
– Oldd fel a zárolást a számlán – kérte Gábor csendesen. – Most már értem, miért volt rá szükség.
– Biztos vagy benne?
– Igen. De ezentúl közösen döntünk. És anyának csak annyit adunk, amennyit valóban megengedhetünk magunknak.
Eszter bólintott, megnyitotta a banki alkalmazást, és visszaállította a hozzáférést.
– Köszönöm – ölelte meg Gábor. – Igazad volt.
Sokáig álltak így, mintha a feszültség lassan párologna ki a falak közül. Gábor akkor még nem sejtette, hogy másnap a bank értesítése teljesen új irányba tereli majd a történetüket.
A vasárnap reggel csendesen indult. A lakás mintha még mindig az előző napi érzelmeket emésztette volna. Gábor ébredt elsőként. A függöny résein át beszűrődő fény halvány csíkokat rajzolt a plafonra. Eszter nyugodtan aludt mellette; egy ideje most először érezte, hogy közelebb kerültek egymáshoz.
Óvatosan kiment a konyhába, és kávét főzött. A telefonja az asztalon hevert. Amikor kézbe vette, egy banki értesítés villant fel: „Jelentős összegű tranzakció történt.”
Megnyitotta az alkalmazást. A közös számláról – amelyhez előző este kaptak ismét teljes hozzáférést – harmincezer forintot utaltak át. Kedvezményezett: Mária. Az átutalás időpontja: előző este, nem sokkal azután, hogy az anyja elment.
Gábor leült. A szíve hevesen vert. Hogyan? Aztán bevillant: korábban többször megkérte az anyját, hogy intézzen el kisebb befizetéseket a telefonjáról, lediktálta a kódokat, néha felügyelet nélkül hagyta a készüléket. Bízott benne.
Eszter nem sokkal később jelent meg a konyhában, köntösben, álmos mosollyal. A mosoly azonban eltűnt, amikor meglátta férje arcát.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
Gábor válasz helyett átnyújtotta a telefont. Eszter elolvasta az értesítést, és lassan kifakult az arca.
– Ő maga vette el – mondta végül fáradt hangon. – Tegnap este. Azután, hogy mindent megbeszéltünk.
Gábor némán bólintott.
– Nem tudom, mit gondoljak – suttogta. – Azt hittem, végre megértette.