— Szerencse, hogy ez a vacak váza valamelyik filléres bolt polcáról származott — jegyeztem meg higgadtan. — Pont, mint az önbecsülésed. Nem ér sokat, csak a port veri fel.
— Anya! — fordult kétségbeesetten Katalinhoz Gábor, mintha utolsó mentsvárát keresné. — Hallod, hogyan beszél velem? Folyton megaláz! Szétzilálja a családot!
Katalin lassan felegyenesedett. Alacsony termetű asszony volt, mégis úgy tűnt, mintha hirtelen egy gránitszikla nőtt volna a szoba közepére. Odalépett a fiához, és azzal a hivatalos, iratellenőrzéseknél megszokott, átható pillantással nézett rá, amitől valaha még a legkeményebb alakok is feszengeni kezdtek.
— Fiam — szólalt meg meglepően csendesen. — Mutasd a munkakönyvedet.
— Tessék? Minek az? — hebegte Gábor.
— Megnézném, szerepel-e benne a „hivatásos eltartott” bejegyzés.
A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
Katalin ekkor felém fordult. Az arca, amelyet eddig rideg fegyelem tartott össze, megremegett. A szája széle lebiggyedt, és a mindig metsző tekintetében valami csillogni kezdett. Végignézett az előszobában tornyosuló dobozokon, a leragasztott csomagokon. Meglátta a kezemet: körömlakk nélkül, viszont a ragasztószalag okozta apró sebekkel. Látta, ahogy Lilla hozzám simul.
Odajött, és megfogta a kezem. Száraz, forró volt az érintése.
— Eszter… — tört meg a hangja. — Bocsáss meg nekem. Azt hittem, az apjára ütött, a mi erős fajtánkra. De most már látom… te húzod itt egyedül az igát.
Egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán, mély ráncain utat találva.
— Azt gondoltam, csak kísérő vagy mellette — folytatta halkan. — Közben te vagy a gerinc. És nem is akármilyen: acélból.
Kotorászni kezdett a kopott táskájában, majd előhúzott egy borítékot.
— Tedd el. Nincs benne sok, a nyugdíjamból raktam félre valamire… mindegy is. Vegyél belőle valamit magadnak. A lakásba, Lillának… de ennek a mihasznának egy fillért se adj. Inkább egy ruhát, egy masszázst. Megérdemled.
— Katalin, igazán nem szükséges… — mondtam, miközben éreztem, hogy nekem is csípi a szemem a meghatottság.
— De igen! — csattant fel régi, parancsoló hangján, aztán enyhített a tónuson. — Fogadd el, kislányom. Te pedig, Gábor, figyelj rám. Egy heted van. Hozol valami igazolást arról, hogy dolgozol — mindegy mit, akár utcaseprőként is —, különben lépek. Nem feljelenteni akarlak, csak megmutatni, milyen gyorsan válik egy „családi vita” hivatalos üggyé. Egy hét. Utána nem játszod tovább a családfőt, hanem eredményt hozol haza.
Gábor ott állt előttünk, összeesve, mint akiről lerántották a díszes palástot. A képzeletbeli koronája alufóliából volt csupán — most végképp összegyűrődött.
Katalinra néztem, és megértettem valamit: néha onnan érkezik a szövetséges, ahonnan addig csak támadást vártál. És ez az érzés édesebb volt bármilyen tökéletesre főzött tésztánál.