…betegeken edződve —, és a munkától sem riadtam vissza.
Amikor az első adag árut felcipeltem a lakásba, Gábor a hálószoba ajtajában támaszkodott, selyem köntösben, mintha egy reklámból lépett volna ki.
— Ez meg micsoda? — húzta el a száját. — Piaccsarnokot akarsz csinálni az otthonunkból? Eszter, ez visszalépés. Huszonegyedik századi batyuzás?
— Vállalkozásnak hívják — feleltem nyugodtan. — Online piacterek, egyéni vállalkozás, adózás. Olvass utána egyszer, nem ártana. Nem az a szégyen, ha valaki dolgozik. Az inkább, ha egy „országos topmenedzser” óriási fizetésről beszél, otthon meg azzal takarékoskodik, hogy akciós tésztát vesz a feleségének, mert szerinte „rendnek kell lennie a költségvetésben”.
— Ugyan már — legyintett. — Aprópénz. Pepecselés. Holnap aláírok egy szerződést, aminek a prémiuma több lesz, mint a te egész éves bevételed.
A szerződésből nem lett semmi. A következőből sem.
Fél év múlva már nem én cipeltem a dobozokat: futárt fizettem. Az ügyeleteket leadtam, a rendelőben csak félállásban maradtam, afféle lelki egyensúly és szolgálati idő miatt. Lilla új sportcipőben szaladgált, én pedig végre megvettem azt a botrányosan drága robotporszívót, amire régóta vágytam.
Gábor életében eközben „nehéz időszak” kezdődött. Valójában az történt, hogy a túlméretezett önbizalma találkozott az olajpiaci válsággal és a leépítésekkel.
Kirúgták.
Dél körül állított haza. Sápadt volt, de igyekezett tartani magát.
— Felmondtam — jelentette ki, és a táskáját a kanapéra dobta. — Nem értékelik a kreativitásomat. Kinőttem azt a céget. Szükségem van egy alkotói szünetre, hogy újragondoljam a karrierem irányát.
Az a bizonyos „irány” három hónapig hevert a nappaliban. Sorozatokat nézett, sört ivott, és hangosan bírálta a kormányt.
Bevétel nem érkezett. A nagy hangon emlegetett tartaléka az első hónapban elment az autóhitel törlesztésére.
— Eszter, dobj át egy tízest a kártyámra — szólt oda egy reggel a telefonját nyomkodva. — Van egy kriptós webinár, tudásba kell fektetni.
Éppen Lilla blúzát vasaltam.
— Nem.
A levegő megdermedt. Olyan csend lett, hogy a falióra kattogása is harsánynak tűnt. Gábor lassan felém fordult.
— Tessék?
— Azt, hogy nem. A házasság alatt szerzett vagyon közös, ez igaz. De egy egészséges, munkaképes férj eltartása, aki a kanapén tölti a napjait, nincs benne a kötelességeim között. Két lábad van, két kezed. Dolgozz. Ha kell, vezess taxit, vagy állj be futárnak.
— Futárnak?! — csapott magas hangra. — Én felsővezető vagyok! Nem hordhatok ki pizzát! Az a hírnevem végét jelentené!
— Tudod, mi az igazi kockázat, Gábor? — tettem le a vasalót. — Az, amikor a lányod osztálykirándulásra menne, az apja pedig az anyjától kér pénzt valami kriptós szerencsejátékra.